Karácsony kapcsán szép, mesés, tanulságos, a jóról, az odafigyelésről szóló történeteket szoktak írni, hogy okuljon és tanuljon belőle fiatal, öreg. Az én történetem nem ilyen. Biztosan nem olvasnák fel iskolákban, más közösségi helyeken. Az én történetem nem szép, de én szeretem.

Az istenek ("fény fiai") leszállnak a földre, hogy jó embereket keressenek. Meglepetésünkre Szecsuánban - miután az egyedül a fogadásukra igyekvő Wong, a vízárus is elcsúszik kényes ízlésükön - pont egy utcalányt, Sen Tét szúrják ki maguknak. Meg is ajándékozzák (vagy megbüntetik) jóságáért ezer aranydollárral, ami elég ahhoz, hogy gazdagnak érezze magát, de kevés, hogy valóban az is legyen...

Ott ülünk, állunk, fekszünk és nézünk. Leginkább nézünk. Mert oké, jó, meg minden, de… Jajaja, bizsereg, meg lüktet, meg alig kapunk levegőt, de kéne az az izé. Megőrülünk, lihegünk, mint egy óra torna után, de nem tudjuk, mit kéne tenni még. Pedig nekünk kell tudni, mi a jó. Ember meg néz, hogy most mit csináljon. Holott ilyenkor minden mindegy: katymatyból nem lesz agytorna.

Ha tetszik Amerika, ha tetszik az édesanya és ezernyi más közös szál felfedezhető Fenyvesi Ottó és Szűgyi Zoltán költészetében, summázta elmélyült elemzésében Jankovics József irodalomtörténész a közelmúltban rendezett kettős könyvbemutatón a Művészetek Házában.