Karácsony kapcsán szép, mesés, tanulságos, a jóról, az odafigyelésről szóló történeteket szoktak írni, hogy okuljon és tanuljon belőle fiatal, öreg. Az én történetem nem ilyen. Biztosan nem olvasnák fel iskolákban, más közösségi helyeken. Az én történetem nem szép, de én szeretem.

A Cserháton nőttem fel. Ott, a város szívében, a Lovassy Gimnázium, buszpályaudvar, skála, centrum által határolt területen. A szocialista lakáspolitikának köszönhetően került a "panelbe" orvos, tanár, mérnök, kétkezi munkás, proli, paraszt. Nem volt unalmas e különböző szocializációjú emberek együttléte. Minket, gyerekeket, ez cseppet sem zavart, sőt, kimondottan élveztük a családi történéseket, mert ezek nyíltan, mindenki szeme előtt játszódtak - az esetek többségében.

Gondtalan - és amint mondtam -, érdekes gyerekkorunk volt. Éjjel-nappal együtt fociztunk a Lovassy pályáin, együtt bújócskáztunk a mai skála és öregek háza helyén lévő romos épületekben, vagy éppen üldögéltünk és beszélgettünk a házak közötti játszótéren. Az erősebb, az ököljogot kiválóan értő és gyakorló társaink védelmében jól éreztük magunkat.
Tőlük jött az ötlet: menjünk el éjféli misére. A nagymamák elmeséléséből tudtunk egy keveset erről a valamiről, amit december 24-én éjfélkor templomokban műveltek azok az emberek, akik térdelni szoktak. Mi, az úttörőcsapatok kiváló pajtásai, ennyit tudtunk a karácsony kultúrtörténetéről.

Éjfél előtt egy félórával találkoztunk. Nagy hóesésben indultunk a vár irányába. Az ismeretlen meghódítása, a nagy kaland bátor férfiszívet feltételez, ezért egy 15-16 éves kisrác mit tehet, mint bátorságot szerez egy jóféle palackból. Az erősebbek bort hoztak, az üveg címkéjén a füredi mólóról ismert szigonyos bácsi állt. Borzasztóan rossz, savanyú az íze volt, de hatott. Sokáig nem kóstoltam bort, mert - én balga - azt gondoltam, azon az estén azt ittam.

Kigombolt kabátban, mindenre elszánt tekintettel, enyhén spiccesen léptünk be a Szent Mihály székesegyházba és hallgattuk a püspöki misét. Egy rövid ideig. A nagy tanító története, aki kereszthalálával megváltott minket, nem sokáig kötötte le az úttörőgyűléseken és a télapós osztályfőnöki órákon felcseperedett társaságunkat.

Egy-egy korty a jóféle nedűből az égi üzenet helyett a földi felé vonzott minket. Elkezdtük figyelni a fiatal, majd a kevésbé fiatal lányokat - akiket megtiszteltünk azzal, hogy beavattuk őket gondolatainkba: elmondtuk nekik, mit tervezünk velük a mise után. Gondolom, nem kell mondani, nem lettünk a templomjárók kedvencei. Hazafele hógolyózás közben kiértékeltük az eseményeket, jókat nevettünk, majd nyugovóra tértünk.

Azóta 20 év telt el, de mindegyikünk emlékszik erre a karácsonyra. Társaság egyik tagja börtönben ül, másik egy nagy bank főosztályvezetői székében, harmadik a sümegi elvonóban, negyedik történelmet tanít, az ötödik...

Egy biztos, együtt voltunk és nagy élmény volt. Kinek, mekkora és milyen, nem tudom. De egyet igen: én ekkor szerettem meg a sétákat a várban, ekkor kezdtem el olvasni a vallásról, történetéről, ekkor érzékeltem az este, a fények városi misztériumát.