A groteszk a nevetésre ingerlőnek és az azzal összeegyeztethetetlennek egyidejű jelenlétét jelenti. Ellene - védekező mechanizmusként - a művészettörténészek az elutasítást vagy magát a nevetést ajánlják. Az elutasítással azonban elzárkózunk attól, hogy tükörbe nézzünk, a kacagással pedig azt vállaljuk fel, hogy a szerencsétleneken röhögünk. Mindkettő kínos.

Cicciolina, Rákosi és a Miatyánk egy képen - ilyen ez a kiállítás. A groteszk mindenben meglátja a tökéletlenséget, és gátlástalanul röhög a világon: a szépben megmutatja a csúfot, a szentben az idiótát, a ceremóniában a komédiát, a testből a segg érdekli, az emberben az állat.

Bár figyelme kiemelten létezésünk negatívumaira összpontosít, a groteszk mégsem tragikus és reményveszett. Ha ugyanis nincs Rossz, Jó sincs, ahogyan istenkáromlás sincs akkor, ha Isten nem létezik; vagy ahogyan a groteszk nagy mesterének, Gombrowicznak egyik vizsgálója fogalmaz: a feketemise olyan istenhez intézett kihívás, akiben még hisz az ember. A groteszk tehát a tagadás álarcába bújik, de sajátos világlátásával éppen az értékekre mond igent.

A groteszk az a fajta művészet, mely konkrét és viszonylag pontosan belőhető üzenettel bír. Vele kapcsolatban nyugodtan használhatjuk az egyébként fő bűnnek számító "mondanivaló" kifejezést. A címek a legtöbb mű esetében magyarázatként, értelmezésként állnak az alkotások mellett, s így azok csak szöveggel együtt teljesek.

A "Wilagrasoulo madyaroc", a "Bálványnemzet" vagy a "IV. Nonszensz, az álomalapító" címek azt is sejtetik, hogy a groteszk - de legalábbis a mai magyar groteszk - aktuális és provinciális, azaz jó néhány mű előtt tanácstalanul állna az, aki Európának nem ebben a szegletében nőtt fel. Nekünk szól tehát, és nem másnak, mi értjük és nem más. Használjuk ki!

A kiállításon semmiképpen nem fogunk: gyönyörködni, nyugodtan sétálgatni, a puszta látvánnyal beérni. De fogunk: sírva röhögni, homlokot ráncolni, fejet csóválni és elgondolkodni. És már csak azért is menjünk el a Csikász Galériába, mert országos lapok ritkán ajánlanak veszprémi eseményeket, erre pedig a Magyar Narancs két egész sort áldoz kulturális ajánlójában - úgyhogy sznoboknak pláne kötelező.