Szégyen, nem szégyen, de én csak harmincévesen szereztem jogosítványt. Autót meg még azóta sem, úgyhogy továbbra is maradtam félkarú (vagy stílszerűbben féllábú) óriás – szemben a sok tinivel, akik zúznak az utakon ezerrel. Hallottam, hogy az autó idén is népszerű ballagási ajándék volt (a lakás mellett), de nálunk ez valahogy kimaradt. Hiába, már akkor sem tudtuk, mitől döglik a légy…

Veszprém egyetemi életével kapcsolatban az első és talán legnagyobb problémám, hogy vajon kiket és milyen mértékben sikerül megbántanom az itteni egyetemről kialakult képemmel? Hogy mennyire van vagy mennyire nincsen jelen magában a városban, a városon belül és az országban az itteni egyetem, ez aligha kétséges, hogy nagyon sok mindentől és nagyon sok mindenkitől függ, sok mindenen, sok mindenkin múlik.

Kaptam egy egyhónapos ösztöndíjat Krakkóba. Igaz, hogy háromra pályáztam, nem is véletlenül, de csak ennyi lett belőle. Valójában már ott gyanút kellett volna fognom, hogy mintegy két hónappal csúszott az eredmény kihirdetése a lengyelek hibájából. Ezért kapott mindenki csak egy hónapot, vélhetően. Na, de ekkor még fogalmam se volt arról, mi vár rám.

„Úton lenni boldogság, megérkezni a halál.” – dörmögi Hobo egy régi lemezén. Ha az ember életében hosszú időn át megszokott periódusnak végeszakad – amihez persze érzelmileg is kötődik –, sokáig érzi az ürességet a lelkében. Nincsenek a megszokott mozdulatok, az időbeosztás, az ismert arcok vagy a jól megszokott kötelességek.