Megint eljött a tavasz vége, és megint rá kellett lépnünk kozeli útra, hogy egy hétvégi wellness-túra keretében átmossuk veséinket Hasek, Hrabal, Kafka és Strosmajer doktor szülőföldjén. Persze, Prága messzire van Veszprémtől, szóval felszerelkeztünk a Pilsen, a Budovice és a Kozel magyar testvérkéivel, Dreherrel, Borsodival, hogy a kúrát idejében megkezdjük. Velünk utazott Zwack Péter is egy lasztiban, hogy ne legyünk rosszul.

Ja, az EU… hát mán nem kell az útlevél. Azért mindegyikünk elhozta, hallottunk már érdekes történeteket a személyi igazolványokról. De a határok őrzői nem akadnak fenn az útlevelek közt megbújó egyetlen flepnin. No, hát akkor akceleráció, hadd szóljon a rock and roll, vár bennünket a kezelés!

Prága külvárosában a kemping vezetője, Helena már régi ismerősként üdvözöl minket. Azért a kezébe nyomunk egy kis tokaji aszút, bizonyítva, nálunk is van kiváló ital, igaz, az másféle úton kézül. Nazdarovje!!! Hú, egy kissé nehezen megy a sátorállítás, mert még mindig maradt sör a mikrobuszban, de azért két pisilés között végére járunk a dolognak.

Öcsém, alig emelkedünk ki föld alól, nem messze a Vencel tértől, máris Svejk vigyorog ránk egy műintézmény cégéréről! De aztán a mellette levő becsületsüllyesztő szimpatikusabbnak tűnik, így végre leguríthatjuk első Kozelünket cseh földön…

Vencel tér… Majd húsz éve itt beszélt Dubcek és Havel a hatalmas tömegnek, itt vérzett el a cseh(szlovák) kommunizmus, itt lett szalonmártírrá Deutsch Tamás. Most azért minden más. Letekintve a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről egy bábeli zűrzavar az egész: népek, nyelvek keverednek, autók keringenek, Vencel szobrának talapzatát pedig ellepik a turisták. Jaja, guruljunk le valamelyik büféhez, és toljunk be az arcunkba valami kóbászt vagy repülő baromfit. Mindenki végzett, jó, töröljük meg szánkat, és irány a Rustika, a téren található kedvenc kocsma. Reményeink szerint most is itt fejezzük be kétnapos túránkat. Amúgy a hely az otthonunkká vált, mert negyvennyolc óra alatt ötször tértünk be, szomjunkat csillapítandó.

Na, próbáljuk magunkat átküzdeni a Károly Hídon, a Moldva másik partjára, mert eddigi tavaszbúcsúztatóinkon mindig két nap kellett, hogy áttörjünk. Guyon Richárdnak Branyiszkónál elég volt hat óra… De már megint a folyó innenső felén eszi a fene a csapatot. Olyan szép a korsó között átnézni a vízen, és gyönyörködni a Hradzsinban. Egy fazon régi dalokat nyom gitárján, félplaybackre véve a figurát. Mellettünk lepusztult jenkik próbálják a világot megváltani, részeg német turisták pedig a Morvában fürdenek. Mint mindig, most is csak őket lehet hallani. Na, korsó ürítve, horgonyt fel, törjünk át!

Megint csak araszolunk a hídon, annyian vannak. Most nem zenélnek, de hömpölyög a nép. Már megint pisilni kell, aztán megkeressük a két mobil pisilő férfiszobrot. A műszereik fénylenek, vajon mitől? Egyikünk ráadja az egyikre az Iron Maiden pólóját, hogy meg ne fázzon. Jó, jöhet vele a csoportkép.

Vissza a Vencel térre. Jézusom, ezek a fazonok honnan kerültek ide? Leszólítanak, pénzt kérnek, sokan bizonytalanul lépkednek, a szemét pedig egyre gyűlik a járdán, egy kapualjban pedig valaki kisdolgát végzi. Köszi, ilyent Pesten is látok. No, irány a Rusztika, igyunk egy búcsúsört, mert jön az utolsó metró. Igaz, Truffaut nélkül, de akkor sincs kedvünk még egyszer rossz buszra szállni hajnalban, és gyalogtúrázni paneltömbök árnyékában.

Hát, igencsak erőnk végén vagyunk, mire visszatérünk sátrainkba, bár húsz órája talpon más sem nézne ki korrektebbül. Na, a másnapról nemsokára…