A tanár egyeduralmára, diák alkalmazkodására épülő poroszos iskolarendszer a rendszerváltás időszakában halálos sebet kapott. Azóta szépen, lassan agonizál, hogy a helyét átadja egy újfajta iskolának, oktatásnak, melyben jogok szabályozzák a tanár és diák életterét, cselekvéseit. Azonban, mint minden átmenet, ez is káosszal, bizonytalansággal jár. Ezt érzi, szenvedi meg tanár és diák egyaránt nap mint nap az iskolákban.

A kilencven előtti iskolában egyszerű volt a szereplők élete. A tanár volt a kinyilatkoztató, ő celebrálta az igazságot megkérdőjelezhetetlenül, a diák pedig elfogadta azt. Ha nem, akkor azonnali csapások érték a tanár részéről egyesek, bukatás, intők formájában, és ha ez hatástalannak minősült, jött a fegyelmi elbocsátás, esetenként a megye vagy az ország összes iskolájából. Nem volt mellébeszélés a tanár, az iskola megfellebbezhetetlen hatalom volt.

Természetes a demokrácia megjelenésével ez a fajta oktatási terror is megszűnt. Megjelentek a diákjogok, átalakult az iskola. Pontosabban, megkezdte átalakulását, amit még mind a mai napig nem fejezett be, hiszen az oktatók jelentős része még mindig a keményvonalas porosz módszerrel kíván tanítani, miközben csak felesleges, az ő mozgásterét korlátozó koloncnak tartja a diákjogokat. Sajnos ezt a tényt csak erősíti a pedagógusképzés, ahol kevés hangsúlyt fektetnek az iskolai jogok oktatására, a gyakorlati problémák bemutatására.

Manapság a tanár és diák egyaránt bizonytalannak érzi a helyzetét az iskolában. Ezért van az, hogy a diákok a tanár terrorját emlegetik, a tanárok pedig az ő munkájukat bénító diákjogokat. A szörnyű, hogy mindkettőjüknek igaza van.

Sajnos az iskolák többségében akaratlanul vagy tudatosan, de megsértik a diákok jogait. Mindennaposnak számít az órai viselkedésért adott rossz jegy, a „pedagógiai” okokból elhatározott buktatás. Legtöbb helyen nem pontosan értelmezik az órai késést, a felszerelés hiányára adható szankciók lehetőségét.

Sajnos az iskolák többségében a tanárok szenvednek a diákok viselkedésétől, vagyis viselkedésnek nem nevezhető ámokfutásuktól. Gondolok itt az órai beszólásokra, poéngyártásokra, kozmetikai akciókra, idegi kiborulásokra, tudatosan meghosszabbított szünetekre, órai lógásokra, cigarettázásra, szemetelésre. A nem elitiskolákban a tanár ezért inkább szociális munkásnak számít, semmint pedagógusnak.

Helyzet van! Más módszerekre, más csatornákra van szükség a tudás átadásakor. Nem lehet a régi lemezt többször feltenni már, mert aki a helyzetet meg tudja oldani, az az iskola, és nem a diák! Igaz, itt gyorsan hozzá kell tenni, az iskola csak úgy tudja megoldani, ha a fenntartó, ha a minisztérium, ha a politika segíti.

Legfontosabb, hogy tiszta, átlátható jogi alapokat kell letenni, amiben a diákok mellett a tanárok jogait, illetve mindkettőjük kötelességeit meg kell határozni. Ezt meg kell ismertetni az összes érintettel: szülővel, diákkal, tanárral, fenntartóval. Az iskolák tanáraik részére készítsenek etikai kódexet, amit a nyilvánosságra hoznak. Itt nem oldalakra gondolok, hanem egy oldalon meghatározható alapelvekre. A manapság forgalomban található etikai alaplevek több tucat oldalon fejtegetik, ki, mit vár el az egyik fél a másiktól, ennek pedig az értékrend-válság az oka, tehát tisztázni kell az oktatás értékrendjét is.

Mindezt be kell építeni a pedagógusképzésbe és a tanárok továbbképzésébe is, és betartásukra külsős kontrollt, ellenőrző csoportot kell létrehozni, amely védi a tanárt és diákot egyaránt a másiktól, a jogtalanságtól.

Ennek – a mindenki számára élhető iskolának – a megteremtése vár az oktatatás összes szereplőjére.