„Egynyári” kaland volt. Az a békebeli, igazi kaland. Történt ugyanis, hogy Béla és Szabi a füredi testvérpáros egy nyáron át egy házban lakott velünk. Ők üdültek, mi laktunk. És ha már így alakult, bandát is alapítottunk rögvest, rettegésben tartva a Gagarin utca fiatal lakóit.

Hiszik vagy sem, én az esélyegyenlőség és a szociális problémák megoldásának híve vagyok, sőt ha úgy tetszik, e tekintetben autentikus baloldali filozófiával rendelkezem és együttérzőn szemlélem hajléktalan embertársaimat. Persze a totálisan beszeszelt, agresszív és ordítóan undorító példányok kivételével, akik szemétóceánt hagynak maguk után, s hányadékban, vizeletben fetrengve kötekednek a békés járókelővel.

A rabszolgák sorsából igencsak kiművelődtünk Lucelia Santos (nekünk csak Isaura) jóvoltából, aki – hallom egyébként – a Született feleségek brazil változatában játssza majd Susant. Őket például verték a gonosz rabszolgatartók. Durván, oszlophoz kötözve, miazmás. Nohát, ezen meg se lepődünk, mert a rabszolgatartók már csak ilyenek, milliók egy miatt, Spartacusról meg már nem is beszélve (őt nem (csak) verték, hanem feszítették (is)). Na, most meg már az újságírókat is…

A pécsiektől nemcsak a Dante–Papucs–Kioszk kocsmaháromszöget irigylem, hanem a tévétornyot, a Tettyét, a mozikat, a szökőkutat a Leőwey Gimnázium előtt, a pereces embert a Városházánál, a jól látható egyetemistákat, a könyvtárakat, Lovasi Andrást, a Mátyás utcát, a Zsolnay-gyárat, a Mercedes-buszokat és az Országos Színházi Találkozót. Az utóbbi pedig mindezek közül azért a legjobb, mert az előbbiekkel együtt jár.