Rossz hírem van: köztünk is élnek agresszív szkinhedek. Akik úgy gondolják, nincsen rasszizmus Magyarországon, azok számára tanulságul álljon itt a következő történet, amely nem is olyan régen esett meg velem városunkban, Veszprémben. Bár néhány részlet a fikció terméke, a sztori magja garantáltan valóságos.

Ültem tehetetlenül a színházkertben egy padon és átkozott víziók forogtak a fejemben. A páromra vártam, azt ígérte, délután ötre visszatér hozzám a születésnapi találkozóról. Megfogadtam, hogy hatig semmiképp sem telefonálok, de már fél hét felé járt. Adtam magamnak még néhány percet, hátha mégis ő hív majd, de hamarosan odalett a türelmem. Attól féltem, talán enged a csábításnak és a vacsorán ragad. Talán haza sem jön éjszaka, ott alszik a buliban, elhalasztja közös nyaralásunkat. Ettől a gondolattól végtagjaim elnehezültek, s úgy tűnt, mintha izmaimra végérvényes zsibbadás telepedne. Sötét felhők vonultak át az alkonyon, meghintette nyakamat pár hűvös esőcsepp.

Délután végigjártam az összes fellelhető üzletet, céltalanul nézelődtem, vásároltam, kajáltam egy gyorsétteremben, olvasgattam a könyvtárban, közben figyeltem az órát. Lassan hét óra lett és ő mégsem jelentkezett. Talán épp szeli az emeleteket. Megáll a bejáratnál, előhalássza zsúfolt retiküljéből a kulcsát és lenyomja a kilincset. Szembesül azzal, hogy üres a lakás. Kétlem, hogy kíváncsi rá, hol lehetek. Talán átfut az agyán egy kocsmaterasz, esetleg mozi, pad a ligetben. Teljes szabadságot biztosít nekem, csak én féltékenykedem oktalanul. Ha felhívom, ismét fény derül gyengeségemre.

A színházkertbe vezető lépcsőre váratlanul kínai turisták hulláma tódult. Az egész környéket betöltötte a hangjuk, ez a furcsa madárnyelv és a szüntelen vihogás. Legalább tízen lehettek és úgy látszott, tetszik nekik ez az ország. Elidőztek néhány pillanatra a színház épületét tanulmányozva, fényképezőgép kattant, vaku villant, közben hangosan társalogtak egymással, rendületlenül nevetgélve. Lustán elmerültem a szemléletükben, megnyugtatott a látványuk. A gyomromat maró harag, mintha gyógyszert nyeltem volna le, hirtelen felengedett. Bárcsak eltévednének ebben a városban, ahogy én is, kívántam. Aztán mégis Auster utolsó mondatát küldtem utánuk hangtalanul a New York-trilógia végéről: "vezérelje őket szerencse."

Ekkor megint új jövevények érkeztek. Megmozdult mögöttem egy bokorcsoport és három fiatal suhanc pattant ki a kövezetre. Kezükben sörösüveget tartottak, fejük kopaszra volt nyírva, sötét öltözetet, hatalmas fekete bakancsot viseltek s angol nyelven üdvözölték a hazánkba látogató idegeneket.

„Hello yellow!” – ezt ismételgették harciasan, míg arcukon gonosz grimasz feketéllt. Egyikük náci karlendítés kíséretében felkiáltott: „Sieg heil!” A másik meg fenyegetőn intett és azt üvöltötte: „Takarodjatok haza, mocskos sárgák!”

Még nem láttam igazi skinhead akciót, most hát kedvemre szemügyre vehettem, hogyan zajlik egy ilyen. A három fiú alig lehetett húsz éves, de nagyon bátran viselkedtek a túlerővel szemben, s az országból való távozásra buzdították a kínaiakat. A kínaiak először mosolyogni próbáltak, csak sokára ismerték fel a helyzetet. Valamelyikük szájáról halkan legurult a "fascist" kifejezés, erre sorjában eltűnt róluk a bamba vigyor és hátrálni kezdtek.

Ekkor azonban valamelyik óvatlan kínai fiú előbányászott szegényes szókészletéből egy hazai káromkodást és tört magyarsággal elrikkantotta magát: „Kurva!” A náci srácok, mintha csak erre a fordulatra vártak volna, kollektív rutinnal a társaság felé mozdultak, sörösüveg repült a levegőben és elhúzott egy alacsony lány feje mellett. A rémült csaj hadarni kezdett valami érthetetlen szöveget, a karjába kapaszkodó idős hölgy ijedten pislogott, mire néhány férfi sáncot alkotva a csoport körül döbbent képpel a támadók útjába állt.

Egyszeriben kifutott végtagjaimból a görcs, a gyáva tudat már nem befolyásolta a test ösztönös működését. Talpra löktek a lábaim, s mielőtt átgondolhattam volna, mit teszek, már az inzultus közepén álltam, s földre rúgtam az egyik sötét ruhás fiút. A másik sem számított orv közbeavatkozásomra, fel sem ocsúdott, amikor koppant az öklöm a járomcsontján. A harmadik viszont éberebb volt, mert közvetlenül öklöm lendülésével egy időben gyomorba vágott és az ütés hatására máris összecsuklottam. Szemem sarkából még láttam, ahogy a kínaiak csoportba rendeződve elinalnak a megyeháza irányába, pár másodperccel később már nyomuk sem volt, mintha sohasem jártak volna itt. Aztán a földre küldött siheder felpattant, arcul csapott társa szitkozódva tapogatta bütyköm okozta zúzódását, a harmadik srác meg hajamnál fogva felemelt és homlokomat a térdébe ütötte. Besötétedett hirtelen, akár napfogyatkozáskor.

Mikor újra világosság támadt, egy tenyérnyi vért láttam magam előtt a kövezeten és hallottam, amint egy női hang a nevemet kiáltja. Váratlanul átrohant az agyamon, amit Woody Allen mond a Manhattanben: szerinte az újnáciknak csak néhány jól irányzott téglával lehet megmutatni az élet mikéntjét. Elnevettem magam ezen, s hirtelen olyan hallucinációval határos benyomásom támadt, mintha valami távol-keleti masszázs közben egy szép hangú thai lány viccet súgna a fülembe. A magasba repült a tekintetem. A színház épületéről, egy plakátról Petőfi Sándor nézett farkasszemet velem, a lassan tisztuló ködben úgy festett, akár valami huncut cigánylegény, felkunkorodó, vastag bajsza mögött csibészes mosoly ficánkolt.

Ebben a pillanatban megállt mellettem a női hang tulajdonosa.

„Mit csinálsz te itt? Kikkel verekedsz?”

Az a tarka, sejtelmes nyári köntös lebegett rajta, amitől minden alkalommal beindulok. Tetszett az arcán az őszinte kétségbeesés is.

„És te?” – kérdeztem vissza halkan, szomorú mosollyal. „Hívtalak, de nem vetted fel.”

„Lemerült a telefonom, még nem töltöttem fel, mert el kellett rohannom vásárolni az útra. Te meg itt balhézol a hülye bőrfejűekkel.”

„Csak megvédtem a kínaiakat” – mondtam, és igazi hősnek képzeltem magam.

„Milyen kínaiakat? Összevert három kölyök, csupa vér a fejed. Gyere haza, mosakodj meg, bekötözlek, aztán csomagoljunk.”

Feltápászkodtam a földről és körülnéztem. A színházkertben nem láttam egyetlen kósza lelket sem, csak én egyensúlyoztam ott sebesülten. Zsebkendőt vett elő és felitatta homlokomról a vért.

„Milyen kínaiakról beszélsz?” – kérdezte újra.

Kissé megtántorodtam, a nyelvem is alig mozgott a válaszra.

„Az előbb még itt voltak, csak elmenekültek. Kár, hogy nem láttad, én mentettem meg őket.”

S büszkeségemben kiegyenesedve, lassan bicegni kezdtem hazafelé.

Novics János

novicsjanos@gmail.com