„Egynyári” kaland volt. Az a békebeli, igazi kaland. Történt ugyanis, hogy Béla és Szabi a füredi testvérpáros egy nyáron át egy házban lakott velünk. Ők üdültek, mi laktunk. És ha már így alakult, bandát is alapítottunk rögvest, rettegésben tartva a Gagarin utca fiatal lakóit.

Mivel az állatkert ott hevert a lábunk előtt – csak egy betonpalánk választott el tőle – nem volt kérdéses, hogy hol randalírozunk, hol éljük a mi kis „bandaéletünket”. És az sem volt kérdéses, hogy meg kellett keresnünk a Lyukat. A Lyukat, ami elválasztott és összekötött minket az állatkerttel, no és ugyanígy határ volt a Gagarin utca szürke valósága és az általunk teremtett Újvilág között.

A Lyukon való átkelés külön procedúra volt. Először terepszemlét tartott az ügyeletes őr a közeli fenyőfán, majd jelt adott, aztán mászhattunk. Kúsztunk, másztunk, zománcos lavórok, kettétört babakocsik, pulóverek és mindenféle limlomok között, hogy aztán farkasszemet nézzünk pár unatkozó bölénnyel. A bölényszem alapjában csudaszép és ártatlan, de testközelből némi félelem is hatalmába keríti az embert. Ráadásul a bölényektől csak egy tákolt kerítés választott el, amiről mindenki tudta, hogy nem akadály e nemes négylábúak előtt.

Aztán, amikor a banda átvágta magát a bölényeken, következett a legrizikósabb szakasz, egy csupasz domboldal. Hogy elkerüljük az együttes lebukás veszélyét, a Béla előre ment, és amikor minden oké volt, kakukkolt egyet a csalánosból, hogy futhat a következő. Addig kakukkolt, amíg át nem vergődött a banda. És akkor már nem voltunk messze a céltól. Attól a céltól, ami mai szemmel egy büdös és sötét sziklába vájt ketrec. Ami akkor maga volt a Misztikum, maga volt a Titok. (Ez a ketrec körülbelül az őzek, szarvasok kifutója felett található talán a mai napig.)

A legenda szerint itt valamikor a világ legvadabb medvéjét őrizték, aminek sikerült megszöknie, és a Viadukton lőtték le. Több se kellett nekünk, vonzott a hely minket, mint a mágnes. Félelmetes volt a szétmarcangolt dróthálós apró kifutóban toporogni, és befelé bámulni, ahol is két barlang tátongott. Sötét volt és büdös, de mivel a Béla kitalálta, hogy fel kell fedezni a barlangokat, lehetőleg egy nap mindkét ágát, hát mit volt mit tenni, követtük őt a sötétben. Bementünk, letapogattuk a büdös-sötétséget, és már végeztünk is a ketreccel. A félelmes-izgalmat hamar felváltotta a „na most mit kezdjük itt?” kérdése, és már szedtük is a sátorfánkat.

A Lyuk elvezetett minket a Szafariba is, ami több izgalommal kecsegtetett, mint az elhagyatott ketrec. Precíz szafari-térképünkön helyet kapott hamar a Nagy Rét, az Itató, a Magas Torony és a többi kalandhely. (A Magas Torony megkalapálója Szántó Pisti volt, aki a legmagasabb fenyőfára álmodta meg a lest, ahonnan mindent és mindenkit szemmel lehetett tartani.)Az állatokkal hamar összecimborázkodtunk, Zsuzsika, a szarvas lány állandóan Béla zokniját rágta, Muszimosz, a muflongyerek nemegyszer hasbaöklelt, Pempó, a szafari főnöke – és egyben egyetlen láma hímje – pedig mindenki kedvence lett. Feltaláltuk itt az idegenvezetést aprópénzért, megfigyeltünk a Magas Toronyból, ösvényeket derítettünk fel, és számtalan történetet kerekítettünk, számtalan történetet kerekített velünk az Élet…

Mindent, de mindent megkaptunk potyába „a Lyukon át” az Állatkerttől, amire gyerekkorunknak szüksége volt.