Kaptam egy egyhónapos ösztöndíjat Krakkóba. Igaz, hogy háromra pályáztam, nem is véletlenül, de csak ennyi lett belőle. Valójában már ott gyanút kellett volna fognom, hogy mintegy két hónappal csúszott az eredmény kihirdetése a lengyelek hibájából. Ezért kapott mindenki csak egy hónapot, vélhetően. Na, de ekkor még fogalmam se volt arról, mi vár rám.

Biztos megöregedtem, meg amúgy se vagyok egy nagy „partiarc”, meg egyébként is, az egyetemi éveimet sem ma fejeztem be, de azért valami mást vártam. Elég rossz, sőt, néha ijesztő egyedül lenni egy koleszban, ahol senki, de tényleg senki sem beszél a szobatársain kívül másokkal. És a helyiek, a polákok sem. Fura. Kedves szobatársam pedig egy harminc éves amerikai „gyerek”, aki naponta kétszer gyúr, napszemüvegben feszít és modell-lányokról ábrándozik (még jó, hogy nem rólam). Kösz, inkább vele nem. Oké, én is internetezem esténként, ha hazajövök – „haza”, vicc –, de azért valami minimális igényem lenne a kommunikációra. Még akár vele is.

A gond a kommunikációban lehet egyébként. Ugyanis az egy dolog, hogy lengyelül nem értek meg mindent, de azért egy angol szakos diplomával elvileg boldogulnom kéne egy világvárosban. Na, hát ez az, ami nem megy. Egyrészt tényleg hülyének nézik az embert, ha anyanyelvükön szólok hozzájuk, pedig láthatóan értik a dolgot. Másrészt angolul meg nem tudnak, illetve csak nagyon minimális szinten. Ez annyit tesz, hogy bólogatnak lelkesen kedves barátaink, de amikor a tettekre kerül a sor, akkor bizony kitűnik, hogy alaposan félreértettek valamit. Így meg elég nehéz.

Egyébként a híres lengyel-magyar barátságnak én nyomát sem láttam. Oké, már hat éve is csak az idősebbek lettek vidámak tőlünk, és kínáltak meg mindenfélével, de most tényleg semmi, de semmi nem támasztja alá ezt a félévezredes barátságot. Lehet, hogy éppen a nagyvárosi közeg kozmopolitizmusa játszik ebben közre, de akkor is meglepő a dolog.

Akkor valami vidámabbról. A lengyel instant kávé egyik fajtája olyan, hogy nem oldódik föl, hanem megmarad a zacc. Kedves John barátunk ezt egy szűrűvel oldja meg, ami általában 20 centire pihen a számítógépemtől, az enyhén kávémocskos terítőn. Ő egyébként a férfiak azon csoportjába tartozik, akik nyitott ajtónál végzik dolgukat, a lukba célozva. Ezt használom ébresztőóra gyanánt egyébként.

Na, ennyit a vidámabb dolgokról. Kicsit elgondolkodtam, hogy mi vidámat lehetne még írni, de más nem jutott eszembe. Viszont lehet még szólni arról, hogy naponta ötször-hatszor esik, folyamatosan fúj a szél – tehát Krakkó ennyiben hasonlít Veszprémre. Viszont van rengeteg zöld terület, mindenki biciklivel jár, mármint a diákok közül. És van rengeteg koldus, akik persze mindig engem találnak meg.

A lényeg, amiért jöttem, vagyis hogy bevegyem magam mindenféle könyvtárba és levéltárba, azért folyamatban van. Igaz, hogy egy hónap alatt nagyon szűkre szabott, amit el lehet végezni, így marad a fénymásoltatás – ami meg 19. században kiadott könyvek esetében nem engedélyezett. Így nincs más hátra, mint előre, reggel nyolctól szemtikkelésig könyvtárban ülni és jegyzetelni. Ami persze ugyancsak hátrányosan hat az emberi kommunikációra.

Nem baj, lesz ez még rosszabb is, tudom. Addig meg marad társnak Hrabal és néhány épületes szakkönyv.