Szégyen, nem szégyen, de én csak harmincévesen szereztem jogosítványt. Autót meg még azóta sem, úgyhogy továbbra is maradtam félkarú (vagy stílszerűbben féllábú) óriás – szemben a sok tinivel, akik zúznak az utakon ezerrel. Hallottam, hogy az autó idén is népszerű ballagási ajándék volt (a lakás mellett), de nálunk ez valahogy kimaradt. Hiába, már akkor sem tudtuk, mitől döglik a légy…

Szóval családom notóriusan kerülte a motorizációt, biztos innen származott zsigeri irtózásom a vezetéstől. Meg persze abból a felismerésből, hogy a nagyobb tömegű, kiterjedésű és sebességű testek ütközéskor máshogy viselkednek, mint a nem annyira nagyok, teszemazt az emberi testek. Mit szépítgessem, meglehetősen rémített a felelősség, hogy kellemesen cammogó gyalogosból pusztító energiacsóvává változzak.

Mindennek ellenére egy éve nekiduráltam magam, és erős elszánással harmadszor is nekiálltam a jogosítvány megszerzésének. Igen, harmadszor, mivel már egyetemista koromban racionálisan felmértem annak szükségszerűségét, hogy modern korunk gyermekeként praktikusan jobban járok, ha autó-kompatibilissé fejlesztem magam, de korábban kétszer már legyőzött az undor: egyszer az utolsó lépcsőfok előtt, egyszer meg a kreszvizsga letétele után. Nem tagadhatom, visszaeső jogsihalogató voltam egészen tavaly decemberig.

Ahogy az elején már említettem, a jogosítvány megszerzése nem hozott hatalmas változást családunk életébe, mivel autó nélkül kicsit nehézkes előnyeit igazán kihasználni. Az újabb fordulat azonban nemrégiben következett be, mikor egy kedves ismerősünk elindult zarándokolni, ellenben Opel típusú gépjárművét egy hónapra megőrzésre nálunk hagyta, mivel rendes. Arról nem is beszélve, hogy mennyire bátor!

Hát így történt, hogy egy időre gyalogkakukkból motorizált nemjuteszembeállathasonlat lettem – és ennek kapcsán rögtön tettem is néhány észrevételt magamban. Az egyik (nem meglepő), hogy a kényelmest milyen könnyű megszokni. Azt hittem, egy rettegés lesz sofőri létem, ami részben be is igazolódott, de viszonylag gyorsan kiderült, hogy a vezetés nem olyan ördöngös dolog (főleg, ha a többi autós is vigyáz az emberre).

A következő, annál döbbenetesebb észrevételem az volt, hogy mennyire sietős nép vagyunk mi, magyarok. Jogkövető állampolgárként igyekszem a hatályos sebességkorlátozásokat mindenhol betartani, de legalábbis tíz százaléknál nem többel túllépni. Ennek következményeképpen sokszor van alkalmam megfigyelni, hogy suhannak el mellettem rutinos sofőrkollégáim, akik némileg lazábban kezelik közlekedési szabályainknak a sebességre vonatkozó részét.

Nemrégiben, a kresz módosítása kapcsán felmerült az az ötlet is, hogy lehetne lazítani a sebességkorlátozásokon, de a felvetést a hivatal lazán félresöpörte. Ezzel én egyet is értek, mert nem hiszem, hogy még nagyobb száguldozásra lenne szükségünk (akinek meg igen, az vegyen helikoptert). Azt viszont nem értem, hogy a meglévő szabályokat hogyhogy csak ilyen kis mértékben lehet betartatni. Persze, bűnüldöző szerveink presztízse éppen valahol a béka feneke alatt kuporog, de mindenképpen szörnyű, hogy egyes jogszabályokat ilyen látványosan nem tartunk be.

Talán ha betartanánk a sebességhatárokat, adót is rendesebben fizetnénk. Meg úgy általában a többi „apró” szabályra is gondosabban figyelnénk, melyeknek fő szerepe, hogy normálisabbá tegye interperszonális viszonyainkat. Nem tudom, de lehet, hogy ez hülyeség is ebben a formában. Mindegy, még két hétig vezethetek, aztán vissza kell adni az autót, és lehetek megint buzi gyalogos… Annak könnyebb…