„Úton lenni boldogság, megérkezni a halál.” – dörmögi Hobo egy régi lemezén. Ha az ember életében hosszú időn át megszokott periódusnak végeszakad – amihez persze érzelmileg is kötődik –, sokáig érzi az ürességet a lelkében. Nincsenek a megszokott mozdulatok, az időbeosztás, az ismert arcok vagy a jól megszokott kötelességek.

Persze, én is felszabadultam, amikor – fölvéve öltönyömet és tarisznyámat – a sorban ballagva énekeltem, hogy Elmegyek, elmegyek, de azért hiányoztak a srácok, a hülyéskedés, az órán való idétlenkedések, és persze pár tanár is. Nem, nem mindegyik közülük.

Nem tudom, ez a hangulat mennyire van meg a mai diákokban, mert sokuknak nem az iskola adja az elsőszámú és az egyetlen kötelességet. Dolgoznak, fizetnek, felelősséget vállalnak – valaki másért. Nem tudják, nem érzik át, mi az a felhőtlenség, közösség vagy akár az igazi jókedv. Mások meg azért nem tudnak középiskolások lenni, mert nincsenek önálló gondolataik, nem tettrekészek, nincsenek minták előttük, vagy az anyagi világ teljesen megfertőzte őket. Nincsenek meglepetések, örömforrások, szerelmek, célok sem. Természetesen ez nem az ő hibájuk, főleg ha látjuk, némely „boldog” szülő melegítőben vagy strandpapucsban érkezik az ünnepségre.

Az is igaz, sok Keating tanár úr kellene a pedagógusok sorába, és ha nem is Holt költők társaságát, de valami együttgondolkodást a fejekben elplántálva jobb közösségek formálódnának egy osztályon belül. Ezek is nagyon hiányoznak.

Mit várnak a ballagástól vagy azután? Valóban olyan nagy fegyvertény eljutni idáig? Meg kell küzdeni azokért a negyedik végén kapott osztályzatokért? Olyan nagy dolog az a bizonyos érettségi megszerzése, sokat tudnak vele kezdeni? Tényleg vízválasztó a ballagás, annyira megható, mint valójában lennie kellene, és valóban olyan erősek a kötelékek a közösségen belül?

Számomra mindenesetre riasztó, hogy a ballagást taglaló gondolataimról értekezve ennyi nem-et és kérdést bírtam beleírni kétezer karakterbe.