Mondtam múlt hétfőn a szerkesztőségin (hétfőnként ülünk szerkesztőségileg), hogy nem írok én most semmit, mer’ sok nekem a porblémám meg az egyéb feladatom, de aszonták, hogy mindenkinekannyibajavan, az annyibajnakannyibajavan, hogy annyi baj legyen, úgyhogy mégis írok most, ha másról nem, hát a porblémákról, mer’ most úgyis divat a panaszkórus, hát így…

Az az én porblémám, hogy kevés az idő. Vagy hogy rosszul van az ember fiziológiailag összerakva, mer’ mindig aludni kell, akár több órán keresztül is, ahelyett, hogy ébren lennénk a nap kb. 24 órájában, és csinálnánk, amit kell, vagyis muszáj, mer’ aki nem dolgozik, annak ne legyen jó étvágya. Illetve még ez sem teljesen így, mer’ ott az a sok dolog is, amit csak úgy, szívjóságból, vagyis társadalmilag. És még család is van, lurkó, feleség, akik szintén igénylik az ember látszatját, hogy legalább néha úgy tűnjék, hogy nem csonkacsalád.

Szóval itt a tavasz, csicseregnek a madarak, fogy a nőkről a ruha, és egyre közeledik az iskolákban az évvége, az érettségikről nem is beszélve, melyek jó része már távolodik. Az évvége azér’ klassz, mer’ olyankor a tanárember írat sok dolgozatot, amik egy idő után rémületes tornyokként ágaskodnak mindenfelé, és az egész kezd egyre inkább egy Kafka-regényhez hasonlítani vagy egy horrorfilmhez, ahol a főhőst egyszercsak durván falak veszik körül, egy bazinagy labirintus, csak kijavítatlan dolgozatokból, és csak úgy lehet kijutni, ha mindet kijavítja.

Ehhez még jönnek az érettségi dolgozatok, mer’ ugye az embernek nincs elég dolga, vállal még egy kis emelt szintű javítást ahelyett, hogy örülne, mer’ idén nincs érettségiző osztálya… Ebben mondjuk legalább annyi jó van, hogy felvidul az ember, amikor megtudja, hogy Kosztolányi (Dezső, nem Dénes) szerint Marcus Aurelius fent lovagol a Capitolium tetején, és figyeli, vigyázza Rómát – gondolom, kb. mint egy szellem-Zorro. Az is megnyugtató, hogy érettségizőink szerint Kosztolányi hatalmas költő volt, Marcus Aurelius pedig megérdemelten volt császár – már féltünk kicsit, hogy nem. Mindezér’ már érdemes volt élni, csak kár, hogy javítani is kell közben…

És amikor már annyi az elintézendő feladat, hogy a 24 órás ébrenlét is kevésnek tűnik hozzá, akkor jön a tavaszi fáradtság, vagyis méginkább apátia, hogy nemhogy 16, de még 8 órában sincs kedve dolgozni az általános alanynak, vagy akár még 8 percbe se. Erről jut eszembe egy kiváló matematikapélda, még érettségi re is jó lenne: „Ha három magyartanár három óra alatt három érettségi dolgozatot javít ki, akkor ki az az idióta, aki magyartanárnak megy?” A megoldást tudom, csak a folyamatot nem sikerült még megérteni, vagyis az utat, hogy hogyan jutottunk el a megoldásig, tudniillik hozzám.

E heveny önvallomás után kanyarodjunk vissza – már ha lenne hova visszakanyarodni. A dolgozás azér’ mégis jó dolog, mer’ legalább nem unatkozik az ember, és tud cikket is írni arról, hogy nem. Hepiend – amolyan nyálas-halivúdias – mégsincs, marad a tavasz meg a fáradtság, a labirintus, a dolgozathalom, miazmás; és közben próbálunk talpon maradni, ellenben nem rontani az infarktusstatisztikákat, mer’ alapvetően hazaszerető állampolgárok vagyunk, és ügyelünk Magyarország nemzetközi megítélésére. Hát így…