Szenzációnak számít, ha a régészek egy település feltárásakor megtalálják a szemétgödröt is. A szemétnél semmi sem árulkodóbb egy társadalom szokásait, életét, értékrendszerét és habitusát illetően. Némi jelentésátvitellel hasonlóan rengeteg mindent meg lehet állapítani ma is a társasházakban felgyűlő hulladék és mocsok alapján az egyes lakók értékrendszeréről, kulturáltsági szintjéről — mondhatni intelligenciájáról —, arról, hogy milyen kutyájuk van, milyen cigarettát szívnak, mikor térnek haza stb.

Vidéki kislány Pestre megy. Azaz én. Megyek, mert néha látnom kell, de egyre durvább világ. Azt hiszem, a teljes anticitysta elkorcsosulás tüneteit mutatom: hátizsák-szorongatás, tömegundor, ülős-megfigyelés, aztán hazafutás. Felülről kell néznem, nehogy beszippantson. Ez menne is, ha nem kéne legalább egyszer elmennem rotyira…

Ez egy dühös cikk lesz. Számtalanszor volt alkalmam ecsetelni ezeken az oldalakon (lásd Archívum) városunk férfi kézilabda egyesületének valamint szurkolóinak csodálatosságát, most azonban ez utóbbi árnyoldalával foglalkozom. Ahogy kell: egyszerre kiöntve minden dühömet, szégyenemet, hátha így könnyebb feldolgozni a traumát.

Azt hiszem, öregszem. Vagy csak hülyülök, még nem döntöttem el. Amióta belevágtunk életünk első „lakásbizniszébe”, valahogy máshogy látom a Szolgáltatókat. Eddigi naiv elképzelésemet valahogy úgy lehetne szavakba önteni, hogy „a kedves Szolgáltató köteles kedvemre tenni, hiszen belőlem él meg”. Ez azonban mára úgy fogalmazódott át, hogy: „Keménynek kell lennem, fenyegetőznöm kell, agyafúrt gondolatmeneteket kell kifundálnom, ha ki akarom küzdeni, ami a pénzemért jár.”