Vajon kinek mond az a név valamit is, hogy Bajnovits Jeromos? Élt valaha egy költő, akit ma egyáltalán nem jegyeznek az irodalmi kánonban, noha két évtizede reményteljes versekkel indult pályája, mígnem maszturbálás közben érte a halál, szívroham végzett vele, ráadásul egy adag nyugtatót is bevett mindehhez az ezredfordulón, 2000-ben.

Láttam a kétségbeesést az arcán. Már mindent tudott a dologról, csak éppen azt nem, hogy most mi a túrót kezdjen a gyerekkel. Nekem elmondhatta, hogy ez egy zenei irányzat volt anno, a ’80-as években, és azóta többször lecsengett, aztán megint divat lett, meg azt is, hogy utálja, hogy a fia lány, és azt is, hogy nagyon örülne, ha kinőné már ezt a szart a gyerek. De csak állt, és bambulta a körömlakkot a srác ujjain…

Mikortól lehet hazudni a gyereknek? A Mikulásra gondolok persze meg a Jézuskára meg a többi hasonló cuccosra… Mert, ugye, most jön a Mikulás – de tényleg, az igazi Rovaniemiből –, és akkor most hogy legyen ennek az egésznek a körítése? Főleg, hogy lesz ezer másik Miki is tutira, sőt még néhány Télapó is bejátszhat szláv oldalágon…

Mivel decemberben munkámból fakadólag nem lesz rá időm, azt hiszem, elérkezett az idő, hogy értékeljem a 2007-es évet, aszerint, mely műalkotások hatottak rám leginkább az elmúlt 12 hónapban. Az értékelés fő szempontja, hogy a művek mennyire voltak képesek új és maradandó élményeket nyújtani permanens szellemi és lélektani küzdelmem, önmagam és a világ, azaz én és a valóság értelmezésében és megismerésében.