Vajon kinek mond az a név valamit is, hogy Bajnovits Jeromos? Élt valaha egy költő, akit ma egyáltalán nem jegyeznek az irodalmi kánonban, noha két évtizede reményteljes versekkel indult pályája, mígnem maszturbálás közben érte a halál, szívroham végzett vele, ráadásul egy adag nyugtatót is bevett mindehhez az ezredfordulón, 2000-ben.

26 éves volt akkor, mint Petőfi Sándor. Műveit nem publikálta egyetlen neves irodalmi folyóirat sem, csupán néhány sorát őrzik a levéltárak kisebb elfeledett vidéki antológiákban. Álnevet használt, mert nem szerette volna, ha rajongói otthonában keresik fel. Igaz ugyan, emiatt nem kellett volna aggódnia, hiszen már életében sem övezte szakmai elismerés vagy széles körű olvasói szeretet. Én magam viszont jól ismertem őt, a barátomnak tudhattam, s most végre elérkezettnek látom az időt, hogy felkaroljam teljes életművét, s bemutassam az olvasóközönségnek. Ezt már csak azért is megtehetem, mert Jeromos végrendeletében engem bízott meg hátrahagyott kéziratai gondozásával, tehát minden szerzői jog engem illet.

Bajnovits Jeromos 1974-ben született, egy kis szigetközi faluban cseperedett fel, s már nagyon korán verselni kezdett, Kosztolányit tartotta mesterének. Első korai rigmusai csakugyan az impresszionista szabadkai költőelőd stílusát idézik, de a kiskőrösi forradalmár zseni dalai hatását is mutatják. Az alább közölt szösszenetet 1988-ban írta, egy hosszú hajú barna lány volt a múzsája akkoriban.

Vadrózsa

A minap egy kertben jártam
s rózsát láttam, de
oly ékeset

vörös fürtjei, mint
csókok függtek
a zöld pázsit felett.

Vadrózsa volt,
úgy láttam én, úgy feküdt ott
oly szabadon,


s a lugasban oly lágyan ringott,
akár a mosoly
ajkadon.

A kert volt az álmom
s benne te a Rózsa,
kedvesem,

mert álmodom rólad
vérbő rózsabokrot
végtelen.

Ha volna oly csoda,
hogy szépséged engem
boldogít,

úgy harmatcseppel hintve
kapnám meg
bíbor fürtjeid.

Mint látható, Bajnovits első alkotói korszakában főként hölgyideálokhoz címezte verseit, ez pedig nem is túl ritka a kamaszodó poéták esetében. A rímelés és a forma még kezdetleges, de a ritmuskészség, a képalkotás és a dalba foglalt tömör közlés már egy későbbi nagy költő oroszlánkörmeit jelzi.

Bajnovits Jeromosnak rengeteg gondja volt gyermekkorában. Bár rendezett családi körülmények közt nőtt fel, már ekkoriban haragban állt a világgal. Úgy érezte, senki sem szereti, és a nők sem fogadják el olyannak, amilyen. Korai versei szinte mind a pesszimizmus, a beteljesületlen szerelem, az abszolút depresszió jegyében születtek. Egy szép napon nagyapjának is megmutatta néhány költeményét, aki – mert maga is próbálkozott zakatolva rímelő lírával kamaszkorában – nagy lelkesedésében elküldte írásait a helyi lapnak. Mivel versei kivétel nélkül tragikus hangnemben íródtak, lidérces hangulatok, depresszív atmoszféra, önkínzó kétségek váltogatták egymást, a rovatvezető nem díjazta e komor szellemiséget. Bár elismerte csírázó tehetségét, azt írta válaszul a lapban, hogy sajnálja, mert biztosan szörnyű gyermekkora lehet, ha ilyesmiket firkál össze. Talán mond erről a kissé igazságtalan értékítéletről valamit a következő alkotás, 1990-ből.

HA

Én vagyok,
magam nélkül.
Két ember magjából
vegyület.
Halott, aki megszületett.

Agyam tárgy.
Ehető velő.
Belőle gyártok Dolgokat
bár szavam már nincs,
az Érzés még fojtogat.

De papírba ragad a gondolat.
Betűbe gyűlik az erő.

És bármit tudok,
az ismételhető.
A színek elegye adott,
összerakhatók
a vérzékeny változatok.
Saját birtokom
még magam sem vagyok.

Hiába
éltem, rohadtam,
szerettem,
csak akkor volnék,
ha én lennék az isten.

A figyelmes olvasó tekintetét nem kerülheti el Ady hatása sem, amely a nagybetűs főnevek jelentőségteljes használatában ölt testet, s ami szembetűnő, ahogy az érdmindszenti születésű Párizs-mániás szimbolista, ő is kisbetűvel bátorkodta leírni a legfőbb transzcendens lény közkeletű nevét. Az iménti verset bátran sorolhatjuk istenes versei közé, ebből a csokorból illik idéznem még egyet:

MA

Tizenhat évvel nyakamon
repedt gőggel
ülök az agybajon.

Naponta ezer érzet,
rovarok mérgétől izzadok

…képek
idegszálakra fűzött fantomok.

Dolgom van hagyjatok.

Imába folyik mozdulatom.

Rögtön ezután azonban igen hamar szakít az Úrral való viaskodással és egzisztencialista alapú filozofikus etűdökbe kezd. Íme egy példa erre, szintén 1990-ből:

NIHIL

Nem létezik ez a sor.
Sohasem írtam le,
s most
te sem olvasod.

Gondolkodtam,
tehát nem vagyok.
Nem vagyok,
tehát nem gondoltam

semmit.

Nemde meglehetősen komor líra ez… Ám Bajnovits Jeromos minden hitvesztés valamint neurózis ellenére áhítattal gondolt a nőkre, akik közül igen sokukat megverselt. Többnyire hálátlan teremtések voltak, talán fogalmuk sincs arról ma sem, hogy a költészet pantheonjába kerültek. Állíthatom, hogy egyetlen vigaszát és reményét a szép lányok jelentették, ám sohasem volt szerencséje a szerelemben sem. Mai megemlékezésemet hadd zárjam egyik legkitűnőbb romantikus költeményével, mely minden bizonnyal helyet kaphatna valamennyi Best of irodalmi antológiában. A vers érdekessége, hogy ezúttal az istenes hangnemet kombinálja a szerelmi líra motívumaival, s ezáltal egy utánozhatatlan költői minőséget hoz létre. Nem véletlen, hogy utolsó három soráról egy mértékadó esztéta akkoriban állítólag azt nyilatkozta: „aki ilyen három sort képes írni, az már elég egy egész életműre…”

Néma ima

Úgy tartasz magadban,
mint hívőt az Isten,
bárhová köt az öntudat,
fél szemem fenn az égen.

S míg örök kör forog,
peregnek a búza percek,
pöfékelnek a sóhajok,
Kiáltani utánad
nem tudok.

Csak e forró zsoltár zokog.

Ordítanék pedig.
Oltárodnál, véres térddel…
Marjanak tigris szemeid!


Üvölteni akarnék!...
…Nem tudok

Imák ülnek öledben,
s fullánk hajadnál
könnyszárnyú angyalok.

Legközelebb Bajnovits Jeromos pályájának lírai megújulásával folytatom.

ŠFigyelem! A közölt szövegek szerzői jogi védelem alatt állnak, és azok bármely, engedély nélküli felhasználása szerzői jogi és egyéb jogszabályokba ütközhet.

ŠNovics János

Minden jog fenntartva!