Mivel decemberben munkámból fakadólag nem lesz rá időm, azt hiszem, elérkezett az idő, hogy értékeljem a 2007-es évet, aszerint, mely műalkotások hatottak rám leginkább az elmúlt 12 hónapban. Az értékelés fő szempontja, hogy a művek mennyire voltak képesek új és maradandó élményeket nyújtani permanens szellemi és lélektani küzdelmem, önmagam és a világ, azaz én és a valóság értelmezésében és megismerésében.

Ami kiderült idén: hogy nem tudok elegendő időt szakítani minden kedvelt művészeti ág maradéktalan befogadására. Ezt a körülményt leginkább a zene sínylette meg, amelyből az elmúlt időben leginkább az operák izgattak. Tavaly ősszel és télen még vadul vásároltam operaklasszikusokat DVD-lemezen, aztán ahogy anyagi erőforrásaim apadozni kezdtek, illetve munkám miatt időm is megrövidült, szép lassan felhagytam ezzel a nemes luxussal. Azért akadtak idén is szép élmények, például Donizetti Szerelmi bájitala az Alagna-házaspárral, a lyoni opera interpretálásában, illetve Rossini A sevillai borbélya és Hamupipőkéje majdnem akkora hatással volt rám, mint Mozart legjobbjai. Karácsonyra mindenképpen szeretnék venni legalább két előadást, főként Mozart kevésbé ismert operáira pályázom, elsősorban az Idomeneóra, de megtenné egy kis Puccini vagy más Donizetti, Rossini is.

A filmművészettel más a helyzet. Sok-sok filmet sikerült megnéznem idén is, de egyre ritkábban találok olyat, ami valódi, vitathatatlanul gigantikus élményt jelentene. Csak 3 olyan „mai”, kortárs film volt, ami igazán tetszett, és felidézte a régi delejes hatásokat, illetve fenntartás nélkül remekműnek nevezhető a részemről. Első a sorban Alejandro Gonzalez Ináritu Korcs szerelmek című 2002-es mexikói filmje. Nem a cselekmény dramaturgiai fogásai és időrendje miatt, hiszen azt már korábban feltalálta – hogy csak a legutóbbi neveket említsem – például Tarantino és Altman. Hanem az emberi sorsokat és viszonyokat, fájdalmakat és örömöket összecsomózó, csaknem isteninek nevezhető földöntúli tekintet miatt, akit a minden emberi törvényen és időléptéken felül álló, kárhozatra ítélt, ám bölcs és Mindent Tudó rongyos koldus mitikus alakja képviselt. És persze az elképesztő, nézői várakozásaimat felülmúló sűrű, drámai szituációk miatt, amelyek a régi nagy öregek pillanatait idézték. Legutóbb csak a Mulholland Drive-on verítékeztem annyira, mint most, azon a groteszk, mégis egyfajta hajmeresztő haláltáncra emlékeztető jeleneten, amikor a tolókocsiba kényszerült díva lakása padlózata alá szorult kutyáját kereste kétségbeesve. Az ilyen döbbenetes pillanatokért nézek egyáltalán filmeket, de Ináritu művén kívül idén alig akadt a horgomra hasonlóan nagy falat. Új filmje, a Bábel már ugyanazt a tematikát variálta, kissé didaktikusan és laposabban. S persze feltétlenül meg kell említeni a legjobbak kategóriájában Nicolas Philibert Én, te, ő, című doku-játékfilmjét, illetve Neil Marshall The descent című horrordarabját: ez a két mű egyenrangú Inaritu mexikói látomásával, ennélfogva 5-ös érdemjegyet kaphatnak.

Sorolom még a jó 4-es osztályzatokat kapott filmeket: Pálfi György: Taxidermia, Luc&Jean-Pierre Dardenne két munkája, A gyermek és A fiú, Del Toro: A faun labirintusa, Softley: A titkok kulcsa, Christophe Gans: Silent Hill, Kim Ki-Duk: Bin-Jip, Von Donnersmarck: A mások élete, Menzel: Őfelsége pincére voltam, Cuarón: Az ember gyermeke, Boyle: Napfény, Kaurismaki: Külvárosi fények, Greengrass: United 93. De nem mondhatnám, hogy mindegyik kihagyhatatlan, valószínűleg nem sínylettem volna meg végzetesen a hiányukat.

Mi van még? Az új filmek közül egy csomó átlagos, előre kiszámítható, néhol korrekt, de maradandó élményt nem nyújtó, 3-as minősítést érdemlő munka: Verhoeven: Fekete könyv, Schumacher: 23-as szám, Gondry: Az álom tudománya, De Palma: Fekete Dália, Barratier: Kóristák, Frears: A királynő, Sofia Coppola: Marie-Antoinette, Shyamalan: Jelek, A sebezhetetlen és Lány a vízben, Spielberg: München, Scorsese: A tégla, Aronofsky: A forrás, Woody Allen: Füles, Nolan: A tökéletes trükk, Gus Van Sant: Utolsó napok, Lars Von Trier: Főfőnök etc., etc. Az elégséges és elégtelen osztályzatokat kapott darabokat most mellőzném.

Végezetül pedig azok a klasszikusok, amelyeket így vagy úgy, néha évtizedekkel a születésük után sikerült elcsípnem, és természetszerűleg a legnagyobb, 5-ös kategóriájú élmények közé tartoznak: Fassbinder A szabadság ököljoga, Rohmer: Éjszakám Maudnál és Claire térde, Hooper: A texasi láncfűrészes mészárlás, Romero: A holtak hajnala, Malick: Badlands, Xiaoshuai Wang: Pekingi bicikli. A legújabb, eddig még nem látott filmek közül egyértelműen Tarr Béla A londoni férfi és David Lynch Inland empire című alkotását várom nagyon. Utóbbit már vetítik a mozik, remélhetőleg hamarosan sikerül megnéznem.

Ami az irodalmat illeti, kétségtelenül innen erednek a legfontosabb élmények. Még mindig az írott szöveg az, ami önmagam és a világ megértéséhez, elviseléséhez és megismeréséhez leginkább hozzásegít, illetve hatékonyan támogatja saját erőfeszítéseimet az önkifejezés terén. Bár majdnem kizárólag a szépprózára szorítkozom, és a költészet mára szinte teljesen a háttérbe szorult. Nem tudom, ez baj-e vagy sem, hiszen olvasói pályám első nagy szakaszát a líra bitorolta. Az idei évben legfőképpen vitathatatlanul Oravecz Imre Ondrok gödre című regénye és a szerző novellisztikus tárcái az Egy hegy megy című gyűjteményes kötetben, valamint Thomas Bernhard Önéletrajzi írásai tették rám a legnagyobb hatást, s ezeknek valószínűleg nyoma marad írásaimon is. Hasonló reveláció volt Spiró György Fogság című regénye és Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című munkája. További 5-ös kategóriájú szellemi találkozások: Györe Balázs: Halottak apja, Kukorelly Endre: Tündérvölgy, Doris Lessing: A fű dalol, Závada Pál: Jadviga párnája, Patricia Highsmith: 11, Günter Grass: Hagymahántás közben, Herman Melville: Moby Dick, Jan Wolkers: A halál árnyékának völgye. Szívesen idesorolnám a frissen felfedezett Highsmith A tehetséges Mr. Ripley című kiváló regényét is, ha nem volna olyan szomorúan közepes a magyar fordítása.

4-es osztályzatok: Carmen Laforet: A semmi, Juan Marsé: Gyíkfarkak, David Mitchell: Szellemírók, Ladislav Klíma: Sternenhoch herceg szenvedései, Italo Svevo: Zeno tudata, Milos Urban: Héttemplom, Kanehara Hitomi: Pirszinget a kígyónak, Truman Capote: Más hangok más szobák, Márai Sándor: Ítélet Canudosban, Henry David: Thoreau Walden.

3-as osztályzatot csak két kötet kapott: Orhan Pamuk: A fehér vár, Faludy György: Pokolbéli víg napjaim. Előbbi ízlés dolga, utóbbi az öntelt hangnem miatt.

Aztán voltak persze olyan könyvek is, amelyeket néhány oldal után abbahagytam, vagy csak átolvastam, illetve jó néhány antológia, vers, esszé, kritika, tárca, melyek észrevétlenül bizonyosan hatással voltak rám.

A tanulság az, hogy sokkal többet kell olvasnom, és sokkal több filmet kell mellőznöm. Régebben szinte minden érdemleges filmet megnéztem, csak mert a tudásszomj, a kíváncsiság és a jól informáltság vágya-szándéka-ösztöne vezetett, de idén rádöbbentem, hogy sokkal hasznosabb a céltudatos, kemény szelekció. Ebben a mederben kezdem majd a 2008-as évet, már persze, ha sorsom is úgy akarja, és egészségesen köszönt rám a következő esztendő. Magamnak és mindenki másnak is ezt kívánom. Boldog Karácsonyt és egészségben, sikerekben gazdag boldog új évet!


Novics János