Mostanában mindig valami hiányérzet kerülget, ha Veszprém kézilabdacsapatára gondolok. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi is ennek az oka, csak keresgetni tudom az érveket, mondatokat, érzeteket. A hét itt a Veszprém Indexen a kézilabdáé, tehát megpróbálom szavakba önteni gondolataimat.

Fotelszurkoló vagyok. Régóta. Még SzaraPapa idejében voltam utoljára tétmeccsen, de ahányszor betettem a lábam a csarnokba, mindig kikaptunk vagy döntetlent játszottunk. Néhányan unszoltak, hogy menjek mégis, de nem álltam kötélnek – szerintem rossz ómen vagyok –, így aztán hosszú évek óta otthon nézem a csapat meccseit a tévében – esetleg leugrom egy jó is vendéglátóhelyre, ahol aztán másokkal együtt örülhetek-bosszankodhatom a látottakon.

Mostanában inkább bosszankodom. Mert valami hiányzik. Hiányzott az elmúlt pár BL-meccsen az utolsó szakaszban valami, ami győztessé tudta volna tenni ezeket a fiúkat. Nem tudom mi. Nem hiszem, hogy az elszántság lenne az – látni rajtuk, hogy győzni akarnak, hajtanak. Talán épp ez a baj. Nemegyszer a kapkodás jeleit láttam rajtuk, hiányzott a komoly, megfontolt erő. A tehetséggel sincs komolyabb baj, hiszen jó kis gárda jött össze nálunk, de mégis kilóg a lóláb.

Nem mentünk tovább a BL-ben – ez tragédia. Másik oldalról lehetőség a KEK serleg elhódítására. ’92-ben már megnyertük, ’93-ban és ’97-ben a döntőig meneteltünk. Most mi vár ránk? Első körben a Steaua, de utána könnyen bekaphatjuk a Valladolidot vagy akár a Magdeburgot is. Mindenesetre a legrangosabb kupától búcsúztunk, és ez fáj. Persze nem igazán vártam többet a fiúktól. Mert valami hiányzik.

Talán a nagy egyéniség, a biztoskezű vezérjátékos. Sosem felejtem el Éles, SzaraPapa „nagy meccseit”. Egyikük sem volt habkönnyű személyiség, de kit érdekel az, ha 10 fölött vágnak egy-egy életbevágó meccsen. Kiro elment, Csárli visszafogott teljesítményét sem lehet kritizálni – agyonverette már párszor magát a csapatért –, de nem jött senki, aki helyettesítse őket. Persze ott van Perics, de a kapuból azért nehéz vállon vinni a csapatot. Nekem a csapat persze elsősorban egység, de mindig kötődött egy-egy „nagy” alakhoz. Most van sok jó képességű játékosunk, ám klasszis nélkül szerintem nem lehet nemzetközi szinten eredményeket elérni. Ez persze pénz kérdése. De a BL-menetelés is pénzügyi vállalkozás. Azzal, hogy kiestünk, sok zseton is elúszott. Amivel elvileg lehetett volna gazdálkodni. Tehát az egész csapat és sport egyfajta gazdasági vállalkozás? Nem tudom, csak valami hiányzik.

Persze itt van a nyers gyémántok csiszolása. Magyarul a fiatalokra, szinte az egész mostani gárdára gondolok. De ha visszapillantunk a múltba, hány olyan játékosunk volt, akit mi csiszoltunk világklasszissá? Erre nem is lehet választ adni, mert sértődés lenne a végeredménye. Végül is mindegy, mert a „nagy” nevek úgyis elléptek tőlünk nyugatra. Akkor meg miről van szó? Csiszolgatunk, aztán ők vágják nekünk az élet-halál meccsen az utolsó, mindent eldöntő gólt. A lóvé rátelepedett a sportra. Sose érjük utol a „nyugatot”, mindig más lesz nálunk a játékos-alapanyag, és mások lesznek az eredmények.

És más a bajnokság is. Ha a tévében leadott muszáj-bajnoki meccseket nézem, mindig mérges leszek, hiszen nyomát sem látom a modern, gyors kézilabdázásnak. Elpáholjuk az ellenfeleket (kivéve a Szegedet), kényelmesen végigügetve a meccseket. Pedig pont ezeken a mérkőzéseken kellene gyakorolni a villámgyors lerohanásokat, a lendületes, „gólszóró” játékot.

Elment Zovkó, jött Mocsai. Nem örültem neki, nem bánkódtam, annyi volt bennem, hogy tán nem árt változtatni hosszú évek után – új edző, megújult stílus. De nemigen látom a változásokat. Mocsai kiváló szakember, de a pályán és a meccseken még nem érzékeltem ennek a lenyomatát.

Valami hiányzik. Talán egyszerűen a komoly győzelem, ami hitet tudna adni a fiúknak. Per pillanat egy KEK-serleg – de (visszatérve a gondolat elejére) ez igazi klasszis nélkül nagyon nehezen fog összejönni.