Mikor pontosan tudjuk, mi következik. Vagyis azt, hogy mit nem tehetünk meg, mert akkor sorsszegők lennénk. Itt nem a megérzésekre gondolok, amikre illik hallgatni, hanem annál egy sokkal mélyebb, ősi dologra. Ami zsigeri szinten jelez, de olyan erősen, hogy egyszerűen nincs mit tenni ellene, mert nem is kell. A többiek meg kapják be!

Amikor először érezzük ezt, az nagyon különös. Általában csinálunk valami hülyeséget, ami igazából nem az, de mégis annak tűnik, mert csak menekülő-útvonal. Mert egyébként néha a legszarabb szembenézni azzal, hogy kik vagyunk, kik a szüleink, a barátaink, mit dolgozunk, kivel vagy éppen ki nélkül élünk. Azzal, hogy amit állítunk magunkról másoknak szent és mély meggyőződéssel, ugyan nem hazudunk, de nem is mondunk igazat. Főleg, ha egy másik ember szemének tükrén keresztül látjuk magunkat, és nem csak úgy, a barlang falán.

Aztán egyre többször jön ez a felismerés. Persze még mindig ide-oda ténfergünk, mint aki részeg, de valami hihetetlen erő visz hazafelé, és őrangyalok vigyáznak ránk, mintha tényleg ittasak lennénk. Sírva fakadunk, mert az előbb még annyira biztosak voltunk abban, ami most idegenül hangzik. Az előbb még azt mondtuk, hogy zöld, pedig olyan fehér, mint a tej. Akkor is tudtuk, hogy fehér, amikor zöldnek láttuk. De zöldet kellett mondani, mert aki hallgat minket, annak ez a sorsa, meg nekünk is. Lehet neki zöld, ami nekünk fehér, mert eddig lehet, hogy azt sem tudta, a sárga meg a kék együtt nem mindig az, aminek látszik. Még nem is kell tudnia, főleg nem tőlünk. Egyébként is minden relatív.

A sors a lényeg. Eldönteni, hogy a mi, saját sorsunk. Megkülönböztetni a vágyainktól, az önzésünktől. Kár, hogy a sors szót némi lemondással a hangunkban használjuk, és nem megbékéléssel vagy akár örömmel. Kár, hogy nincs mindenkinek egy valaki, aki jól megmondaná, hogy fiam, hülye vagy. De nem azért, hogy bántson, lemondjon vagy ítélkezzen, hanem hogy visszarúgjon az útra, amiről önámítás – nem reményvesztettség – miatt letértünk.

A seggberúgó. Az kéne. De mindenkinek…