Vidéki kislány Pestre megy. Azaz én. Megyek, mert néha látnom kell, de egyre durvább világ. Azt hiszem, a teljes anticitysta elkorcsosulás tüneteit mutatom: hátizsák-szorongatás, tömegundor, ülős-megfigyelés, aztán hazafutás. Felülről kell néznem, nehogy beszippantson. Ez menne is, ha nem kéne legalább egyszer elmennem rotyira…

Az egész a buszon kezdődött, odafelé. Amikor már nagyon kellett. Nagyon-nagyon. Még szerencse, hogy leszálltam a Kosztolányin, még jó, hogy a barátnőm, akivel ott találkoztam, egy közeli kávézóba vitt, és még hős is vagyok, mert csak az első korty kávé után kérdeztem meg, hol a mellék. (Előbb fogyassz, aztán eressz!) Toporzékolva kerestem a villanykapcsolót, ami mellesleg nemcsak hogy a bal oldalon, a derekam magasságában volt, de jobb oldalon, vállmagasságban egy szexi konnektort helyeztek el, amit persze lelkesen csapkodtam, némi fény reményében. Ja, mert az ugye természetes, hogy ha tájékozatlanságomat és erős vizelési ingerem jeleit nem szándékozom megosztani a kávézó teljes vendégkörével, akkor szépen ügyesen be kell csuknom az ajtót magam mögött. Magamat meg a vaksötétbe zárom – egy csap, egy kézszárító, egy kuka meg legalább egy WC ajtó-remény társaságába. Persze ezt is megoldottam, de az első csepp pisi csak valami oltári szerencsének köszönhetően jutott a helyére, és nem a bugyimba. Az már nem is érdekelt, hogy kockásra fagyott a sejhajom, mert olyan állati hideg volt ott, csak úgy, mellékesen.

De a csúcs a BurgerFing. Gondoltam, beülök a Blahán, mert várnom kell egy kicsit, letelepedek egy sarokba, skubizom a Pákót, nyomom róla az MMSt, tömöm a hambit, a hasábburit meg iszom a kólát, osztán lesem a Pestit, hátha rájövök, ez az egész mire jó. Szóval éppen ezt tettem, mikor odajön hozzám egy csaj. Megkérdezi, hogy megmondanám-e neki a WC kódot. Lefagyok. Hogy mit? A WC kódot. Éppen mondani akarom, hogy nem itt dolgozom, mire kinyögi, hogy a blokkon van, csak ő otthagyta a pulton. Jól van, gondolom, nézzük, mi az. Feltúrom a maradékaimat, megvan a blokk, igaz benne van a rágóm, de meleg van, úgyhogy kellően nyúlik ahhoz, hogy megtaláljam A KÓDot. 1069. A csaj megköszöni, és lerohan a lépcsőn. Biztosan nagyon kell neki. Olyan kíváncsi leszek, mint állat, kaja befejez, ruha, cucc fel, futok utána. Az ajtónál, jobb oldalon, vállmagasságban, egy kódtábla – A BELÉPTETŐ. Majd behugyozok. Kód beüt, pitty-pitty, zzzzz, bemehetek. Kifelé kilincs. No kaja, no kód, no komment.

A Népliget felé a metrón már nagyon bánom, hogy nem születtem pasinak, állítólag ugyanis ők tovább bírják. Tíz perc a buszig. Nem baj, pisilni muszáj, vagy meghalok hazáig. Ezzel többen vagyunk így, vagy öten rongyolunk át a láthatóan üres WC-s nénis pult előtt. Erre kilép, és kikiabál: „Itt kéne fizetni!” Anyád. Elaprózzuk, be, büdös, koszos, gyors pisi, kézmosó, törlő, tele kuka, ki. Egy feldühödött férfi az előző ötösből beszól a néninek: „Ott bent meg takarítani kéne!” és bedobja a pult mögé a kéztörlőjét. Hm, vidéki…

Hát igen, mindenhol jó, de legjobb otthon…