Ha a verbalitáshoz szokott agy, mint az enyém is, mindenképpen fogódzót keres a táncszínház értelmezéséhez, akkor a líra esetében bevált sémák körül kell keresgélnie. Különösen igaz ez Ladányi Andrea koreográfiáira, amelyek a kortárs táncon belül fokozottan képviselik a líraiságot, még akkor is, ha valamiféle történettöredékeket vélünk felfedezni előadásaiban.
Sajnálom, hogy a táncművészetet is utolérte a minimalizmus betegsége. De nem féltem, kiheveri, egészen biztosan ki fogja heverni. Mert a művészet is már csak ilyen, kötődjön bármiféle csatornához, legyen szó bármilyen nyelvről, dadogásával is önmagát újítja, s legyenek bármilyen fogyatékosságai is, azokkal is csak bennünket szolgál, minket tesz teljesebbé.
Tegnap a Latinovits Játékszínben olyan darabot láthattunk, amely erősen megosztotta a közönség véleményét. Az előadás utáni beszélgetésekből kiderült, volt, aki blöffnek, blődlinek tartotta az egészet, mások komolyan lelkesedtek a Napszámoscímű előadásért. Hogy miért alakulhatott ez így? Lássuk!
A színházzal nem az célunk, hogy darabokat adjunk elő, hanem hogy kivetítsük az anyagi valóságba mindazt, ami a szellem eldugott, sötét zugaiban rejtőzik. A táncban a mozdulat, a tér, a látvány, a zene, a ritmus az, ami eszköze, anyaga lesz annak a kivetítésnek, amiről Artaud beszél idézett mondatában. A táncszínház olyan műfaj, ahol mindenképpen összemosódik a külső és a belső történés, és ahol nehéz meghúzni a határvonalat test és lélek mozgása között.
Immár másodszor hullt az elsárgult levél Veszprémben, ugyanis tavaly a Táncfesztivál első napján az Orchesztrika Alapítvány Szóló Duó versenyének legjobbjai között már láthattuk városunkban Góbi Ritát és Szabó Csongort. Pataky Klári idén egy egész estés előadássá bővítette a kétszemélyes darabot és jól tette.
giselle@csabai.mpeg.hu avagy az ízlés forradalma
Nem vagyok nagy műértő, ha táncról van szó ezt minden évben elmondom , valószínűleg ennek tudható be, hogy csak ma reggel döbbentem rá: a Giselle az egyik alapbalett, amit mindenkinek illene ismerni.
Botrányos volt-e a Táncfesztivál nyitóelőadása? Az illemtudás azt mondatja velem: nem, (ál)szemérmem meg azt, hogy igen. Adtak a közízlésnek a fiúk De mit is mondhatnék 2005-ben, e kellemes májusi napon kisvárosunkban, ahol talán Szilágyi Lackó az egyetlen fura jelenség, de ő is köztünk él, elfogadtuk olyannak, amilyen; legfeljebb megjegyezzük, hogy újabban vörösre mázolja az egész arcát.
Kegyetlen dolog, ha a lét nem túl kíméletes az emberrel, avagy ha az ember túl kíméletlen saját sorsával szemben. Sajog, szaggat, hasad a lélek, ha nem bírja már tovább egyetlen összefüggő létezőként kiállni mindazokat a próbákat, melyek élete során rá várnak.
Imádom a nagy tölgyfát az ablak előtt. Mert kinézek az ablakon, és ha elnyomom a gyár zúgását, azt hihetem, erdőben vagyok. Most legszívesebben mégis kivágatnám, hiszen esténként a gyapjaslepke hernyóinak váladékának csöpögésétől hangos. A lakás meg attól, hogy nyüszítek, és kínzom embert, hogy csináljon már valamit
A Polányi passió, melyet minden évben Pünkösd után adnak elő Magyarpolány lakói, évek óta nézők ezreit vonzza ebbe a kis faluba. A passiójáték jól példázza, hogyan lehet közösséggé alakítani egy falut, hogyan lehet tereit élővé tenni, és mitől érezhetnek lakói magukénak egy települést.