Immár másodszor hullt az elsárgult levél Veszprémben, ugyanis tavaly a Táncfesztivál első napján az Orchesztrika Alapítvány Szóló – Duó versenyének legjobbjai között már láthattuk városunkban Góbi Ritát és Szabó Csongort. Pataky Klári idén egy egész estés előadássá bővítette a kétszemélyes darabot – és jól tette.

Fehér, testhez simulós garbó, nejlonotthonka, atlétatrikó, kihajtott nyakú ingek, Máthé Péter, Szécsi Pál, Kovács Kati számok – kérem szépen, ez itt a ’60-as, ’70-es évek! Illetve a korabeli élet egy szelete, melynek középpontjában az emberi párkapcsolat áll: a szerelem, a vágyódás, a boldogság, a csalódás, a szakítás. Hogy ez elég érzelgősen hangzik? Nem baj, sőt épp erre épül az előadás, mely kiforgatja és karikírozza a műanyag szentimentalizmust.

Meg kell mondanom, hogy többek között a Kopaszkutyán és Clash-en nevelődött zenei - és ehhez köthető értelmi, érzelmi - világomat kisebb sokkhatás érte az este folyamán – ennyi keserédes, álérzelgős, ’70-es évekbeli dalt egyszerre még sosem hallottam; mondhatom a csömör mellett az émelygés is kerülgetett. Félreértés ne essék, ennek ellenére az előadást mégis örömmel néztem végig. Miért?

Mert a zene és a mozgás tökéletesen kiegészítette egymást, a nagyívű zenei futamok mellé kaptunk hat bukdácsoló szereplőt, akik stilizált bábukként és rongybabákként mozogtak, csetlettek-botlottak az átvitt értelemben is szűk térben – vegyítve a paródiát a fájdalmas valósággal, az iróniát a mély érzéssel. Tehát két ellenpólust képviselt a zene és a tánc, asszociálva a dalok bugyuta szélsőségességére – a rózsaszín boldogságra és a tragi(komi)kus összeomlásra.

Külön érdekes volt, amikor a zene szövege és a tánc mozdulatai egymásra simultak – természetesen a mozdulatok olyannyira eltúlzottan reagáltak a szavakra, ahogy azok önmagukban hordozták az érzelmi banalitást. Ehhez kapcsolódott még a mimika (itt külön ki kell emelni Góbi Rita arcjátékát), amely csak tovább erősítette a „plasztikorapszodikus” álvilág tökéletes megjelenítését.

Szóval milyen volt az előadás? Én még ennyi mosolygós nézőt nem láttam a Táncfesztiválon, mint ennek a darabnak a végén. A kérdés az, min is mosolyogtak? Az még csak-csak elmegy, hogy én kinevetem apáink zenei közkultúráját – azt, ami jelenleg épp reneszánszát éli – és az abból táplálkozó szentimentális életérzést, ám a nézőtéren jó pár idősebb hölgy és úr is ült. Ők vajon min derültek olyan jól? Saját magukon, fiatalságukon? KK – költői kérdés…

A darab szép volt a szemnek, kesernyés derültséget hozott a léleknek, nem akart sokat markolni, de amit megfogott, azt jól megforgatta. Hogy könnyed? Mint egy Rejtő Jenő opusz lenne egy drámafesztiválon? Kérem, a fesztiválok jönnek-mennek – Rejtő Jenő marad!

Koreográfia: Pataky Klári
Szereplők: Domokos Flóra, Góbi Rita, Jaross Viktória, Nagy Csilla, Szabó Csongor, Szász Dániel