Tegnap a Latinovits Játékszínben olyan darabot láthattunk, amely erősen megosztotta a közönség véleményét. Az előadás utáni beszélgetésekből kiderült, volt, aki blöffnek, blődlinek tartotta az egészet, mások komolyan lelkesedtek a „Napszámos”című előadásért. Hogy miért alakulhatott ez így? Lássuk!

Kocsis László (Szúnyog) már többször megfordult a Táncfesztiválon, de szólódarabbal most mutatkozott be először a veszprémi közönség előtt. Annyit mindenképpen tudni kell még életrajzából, hogy három hónapig Tanaka Minnél, a butoh mesternél tanult Japánban. Hogy mi is az a butoh-tánc? Tacumi Hidzsikata (Tanaka mestere) alapította ezt a technikát, világlátást, melynek talán legfőbb jellemzője, hogy a belső folyamatok ábrázolásához minimális mozdulatsort használ, azaz a külső történés helyett a belső világ mozzanataira helyezi a hangsúlyt.

Nos, Kocsis László nem véletlenül töltötte azt a három hónapot Japánban, a „Napszámos” valóban a minimálmozgásra épül. Persze felmerül a kérdés, Kocsis mennyire kívánt butoh-darabot készíteni, egyáltalán az előadás nevezhető-e butoh-táncnak… Nos, mivel még nem láttam butoh-előadást, erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Inkább foglalkozzunk a tegnap este történéseivel.

A „Napszámos” jól összekavarta a Játékszínben összegyűlt közönséget. Kezdve ott, hogy Kocsis a publikummal együtt lépett a játszótérbe, leült a nézők közé az egyik székre, és onnan sétált be a díszletek (három, földig feszített fehér drapéria) mögé. A kissé zsibbasztó zene hangjaira kialudtak a reflektorok, és töksötét lett a teremben. A zene csak szólt, csak szólt, csak szólt… A nem tudom hányadik percben mögöttem már sustorogtak: „Azért jöttem, hogy zenét hallgassak?” A kedves véleményezőnek viszont már nem kellett sokáig hallgatni, hiszen a zene elhalkult, és a töksötétet abszolút némaság egészítette ki.

A kb. 8-10-12? perces néma és zenés csönd után, kabócák ciripelésére emlékeztető zene alatt, nagyon lassan fényt kapott a színpad, s egy test sziluettje tűnt fel. Megvallom, hosszasan gondolkodtam – volt rá időm –, vajon mit is láthatok – az egyre erősödő fényben kiderült, hogy a „Napszámost”, Kocsis Lászlót – guggoló pozícióban. Jelmeze, kellékei: kalap a fejen – az arcot takarva –, felhajtott szárú nadrág, a felsőkaron egy kulacs, mely műanyagcsővel kötődött szájához, lábán fapapucs, amelyből hátrafele két kaszapenge állt ki (illetve kiderült, hogy arcához még két kést erősített).

Hogy öncélú elgondolásnak kell értelmezni a hosszadalmas felvezetést? Nem hiszem. A művész ezzel akart minket (nézőket) kiszakítani a tárgyi valóságból, minket, akik közül lépett fel a színpadra. Hogy ezt nehezen tolerálta a közönség? Ez van…

A díszletet egy földsáv jelentette a padlón. Ezen a földsávon önálló életre keltek a guggoló táncos kezei, s mint a tengerparti rákok, keresgettek valami után, a földet kaparászva, forgatva. Ez a folytonos (külső és belső) kutatás-motívum alkotta az előadás gerincét, a kérdés csupán az volt, vajon eredménnyel jár-e? Mindennek kifejezésére minimális mozgáselemet használt Kocsis László, a lassan lépkedő, mászó napszámos kezei voltak a legaktívabbak; földben túrtak, fényben fürödtek – és a végén találtak. Mit? Egy fekete nejlonzacskóban egy darab nyers húst.

De addigra már lehullott az arcot rejtő kalap, s pőrén, kivetkőzve állt előttünk a belső, mentális földek napszámosa, aki boldog bizonytalanságban emelte az ég felé kutatásának szimbolikus eredményét. A bizonytalanság fokozatosan felülemelkedett a találás örömén, a kéz lassan lehanyatlott, a hús a földre került, s megszólalt egy Guns ’n’ Roses szám, melynek hangjaira a táncos levetkőzte kellékeit, jelmezeit – és visszaült, visszatért a nézők közé. A közönség értetlenül ült, többen tapsba kezdtek, néhányan kimentek, de a többség megvárta a zene végét, és akkor tette meg eléggé kényszeredettnek tűnő tetszésnyilvánítását.

Tehát ennyi volt a Napszámos. De tényleg csak ennyit jelentett? Sokak számára bizonyára igen – vagy még ennyit sem. A minimálmozgás, a vontatottság megzavarta a közönség egy részét, mely nem igazán tudott mit kezdeni a darabbal – nem is csoda, hiszen európai kultúránkban nem találhatjuk meg ennek gyökerét. Épp ezért a darab inkább tűnhetett performansznak, mint táncelőadásnak. A közönség táncot várt, a test mozgását, mely lefoglalja, szórakoztatja, melynek mozdulatsoraiból kihámozhat valamiféle történést – talán annyit, mint amennyit fentebb leírtam. Csakhogy a külső mozgás helyett egy közülünk jött ember belső vonaglását és (ön)keresését tapasztalhatta meg tegnap a Játékszínben.

A szokatlan, az új, a más mindig felborzolja a kedélyeket. Ezzel nincs is semmi baj. A kérdés csak az: a „Napszámos” egy kísérlet, avagy egy új út kezdete… De erre a választ csak az idő adja meg.