Botrányos volt-e a Táncfesztivál nyitóelőadása? Az illemtudás azt mondatja velem: nem, (ál)szemérmem meg azt, hogy igen. Adtak a közízlésnek a fiúk… De mit is mondhatnék 2005-ben, e kellemes májusi napon kisvárosunkban, ahol talán Szilágyi Lackó az egyetlen fura jelenség, de ő is köztünk él, elfogadtuk olyannak, amilyen; legfeljebb megjegyezzük, hogy újabban vörösre mázolja az egész arcát.

A többiek fiúk, férfiak, férjek, apák, nagyapák. De hogy esetleg bennük is él egy nő, sőt bestia, egy vadállat, és milyen magányosak tudnak lenni…! – épp ezt feszegették, vagy inkább "tették oda" a táncosok.

A legtöbb műalkotás nő és férfi kapcsolatát vagy azt a rejtélyes női lelket boncolgatja. Most a fiúk egymás között, vagy inkább önmagukban, csupasz férfivalójukban tárulkoztak fel előttünk. Három kötél, négy fiú, fények és néhány apró kellék - ez az előadás alapja. A táncosok ezt a csupasz teret töltik meg, ebbe vetítik ki a bennük rejtőző tudatot és tudatalattit. A kötelek ég és föld között folytonos lebegésben, lógásban tartják a szereplőket: új dimenzióval gazdagodik, és egyben bizonytalanná válik a tér. Ugyanakkor önálló életre kelnek a kötelek: hol tekergőző kígyókká, falloszokká, hol kéjes szeretőkké, hol ütlegelni, meghágni való lényekké alakulnak.

Néha csak az tűnik fel: milyen szépek a fiúk - három törzs (hát és fenék), majd ahogy megmozdul egy izom a lapocka felett, előtűnik egy kéz a tarkón; aztán hirtelen mellbe vág: mennyire magányosak.

Az előadás felemel és a földre taszít, újra felemel, újra földre taszít, és így tovább… Mondhatnánk őrült víziók sorozatának – ahogy a bakancsos férfi fehér tüllruhában táncol, ahogy a meztelen falka a színpad szélére vonul, és arcunkba nyomja fenekét a ragasztóval keresztben leragasztott lyukkal; vagy a macsók, akik pózolnak, közben meg szopják a cumit. A darab talán attól vált ki ilyen szélsőséges hatást, hogy nem görcsös, nem fordul magába, ellenkezőleg: a tér nagy részekre osztódik, kitárulkozást, eleganciát látunk.

A fekete humor, az irónia kacsintás a nézők felé: de nem összekacsintás, hanem kíméletlen közlése annak, mennyire ellaposodtak, mennyire klisészerűvé váltak az emberi kapcsolatokat meghatározó érzelmek; vagy ahogy a társulat honlapján áll: az előadás egyben társadalmi látlelet is a rejtőzködő/titkolt fiúkról.

Nyitóelőadáshoz méltóan a közönség soraiban felvonult városunk, megyénk, sőt nemzetünk férfiúinak színe-virága (hogy csak egy példát ragadjak ki: az éppen regnáló kultuszminiszter). Ilyenkor azért felébred bennünk a kíváncsiság: vajh, kiből mit váltott ki (kiben mit szabadított fel) ez a darab…

Előadták:
André Sueiro Barbosa, Rolando Rocha, Miguel Ortega, Gergely Attila
Zene: Fabrice Planquette
Szcenográfia: Kis Péter
Jelmez: Lisa Kostur
RENDEZŐ/KOREOGRÁFIA: FRENÁK PÁL