„A színházzal nem az célunk, hogy darabokat adjunk elő, hanem hogy kivetítsük az anyagi valóságba mindazt, ami a szellem eldugott, sötét zugaiban rejtőzik.” A táncban a mozdulat, a tér, a látvány, a zene, a ritmus az, ami eszköze, anyaga lesz annak a kivetítésnek, amiről Artaud beszél idézett mondatában. A táncszínház olyan műfaj, ahol mindenképpen összemosódik a külső és a belső történés, és ahol nehéz meghúzni a határvonalat test és lélek mozgása között.

A táncszínház - brooki kategóriával - a Szent Színházhoz áll közel, mely arra keresi a választ, létezik-e más nyelv a szavak nyelvén kívül. Itt a táncosban ölt testet a művészet igazi tartalma, a láthatatlan lényeg, mely mindennapi cselekvéseinkből Artaud és Brook szerint hiányzik.

A magyar kortárs táncban erősen jelen vannak a hétköznapi gesztusok és a történetek, így az előadások - eszköztárukat tekintve - gyakran közelítenek a prózai vagy mozgásszínházhoz, és egyre távolabb kerülnek a „tiszta tánctól”. A Közép-Európa Táncszínház Négy évaszaka inkább tartozik az absztraktként aposztrofált kategóriába, mégis legizgalmasabb pillanatai azok, melyek kikacsintanak a tánc puszta szépsége mögül, és finoman pofán csapják a mozdulatokban gyönyörködő nézőt.

Az előadás csoportos táncainak, duóinak és szólóinak finomságát vulgáris mozdulatok, rúgások, ütések, horváthcsabás seggrecsapások és gátlástalan gatyábanyúlások törik meg. Az évszakok emelkedett tánca - időről időre és hirtelen - négy mísz kurtizán és négy hím folyton változó viszonyává alakul. Az évszakok örök körforgásának toposzától, vagy annak illusztrálásától így menekül meg az előadás, és változik hihetetlen pontos képek sorozatává férfiról és nőről.

Horváth Csaba koreográfiája alázattal viseltetik Vivaldi zenéjével szemben. A mozgások követik a belépő szólamokat, a ritmusváltásokat, a szimfónia szerkezetét - zene és tánc dramaturgiája jóleső pontossággal halad együtt. Ugyanakkor a koreográfus sajátjává is teszi a művet. Csöndeket komponál a darabba, és olyan zenekari előadást választ, melynek hegedűszólóiba mintha a szólista szuszogása hallatszana bele. A zenében, az előadás akusztikus összetevőjében így jelenik meg a test, mely közénk, a földre rántja ezt a rendkívül érzelmes barokk muzsikát.

A legnagyobb pofon a zseniális tapsrend, mely méltó folytatása a tavalyi Orfeuszban elkövetett közönségszívatásnak. A táncosok előrejönnek, meghajolnak, ám a tapsoló nézőknek egy idő után gyanússá válnak a túl jól koreografált mozdulatok. Szól a Tavasz első tétele (zárásként?), a taps pedig egyre bizonytalanabb. Új viszony létesül színpad és nézőtér között. A szerep és a civil táncos közti határ elbizonytalanodik, és mi, a közönség, nem tudjuk biztosan, éppen mi is lenne a dolgunk.

Horváth Csaba belekomponál minket is az előadásba, és úgy rugdos életet a holt nézőbe, mint a csajok az előadás elején a színpadon alvó férfiba.