Ha a verbalitáshoz szokott agy, mint az enyém is, mindenképpen fogódzót keres a táncszínház értelmezéséhez, akkor a líra esetében bevált sémák körül kell keresgélnie. Különösen igaz ez Ladányi Andrea koreográfiáira, amelyek a kortárs táncon belül fokozottan képviselik a líraiságot, még akkor is, ha valamiféle történettöredékeket vélünk felfedezni előadásaiban.

A táncos és koreográfus Ladányi mostanában szívesen fogalmaz rövid etűdökben. A tegnapi este első darabja a Tutyilla, avagy a fesztivál részletes műsorfüzetében Tutyila Go címmel jelzett szóló volt. Az idei koreográfiát formai és tartalmi kapcsolódási pontok kötik össze a tavaly látott Elfelejtett álommal - mintha ez a mostani előadás annak újragondolt és kibővített változata lenne.

Ladányi Andrea mesterien bánik a színpadi fényekkel. A Tutyillában reflektorokkal osztja részekre a színpadot, és füstből épít közöttük hol áthatolhatatlan, hol áthatolható falakat. A színpad kiemelt helye a jobb oldali fények által határolt háromszög. A táncos alakja ebben jelenik meg, s ezt próbálja elhagyni, törekedve valami ismeretlen fény forrása felé, egy olyan térbe, amely tágas és határok nélküli, ellentétben a kezdőkép szűk és lehatárolt terével. A kezdet és a vég azonban ugyanazon a helyen találja a táncost, az előadás nyugvópontja a kiindulópont is egyben. A helyet - otthont, börtönt, saját magát vagy csak valami lélekben létező terepet? - képtelen maga mögött hagyni.

Ez a drámai szerkezet teszi feszültté az előadást, s ezt a koreográfus szinte észrevétlenül és finoman vázolja fel. Nem illusztrálja, nem meséli, nem játssza el, hanem pusztán a test, a zene és a tér összjátékával keltett hangulatokkal és érzelmekkel érezteti.

A darab zárása katartikus pillanatokat okoz. A táncos, akit a föntről érkező narancssárga fénycsík szögez ahhoz a ponthoz, amit hiába próbál elhagyni, először félénkebben, majd egyre erőteljesebben énekli az „Istenem, istenem” kezdetű népdalt, közben balettcipőben topog, s tekintete valahová a távolba mered. Az éneklő táncos kiszolgáltatott, mozdulatai is sután hatnak, s ez a konokul ismétlődő dallam hihetetlen pontossággal ábrázolja a reménytelennek tűnő vágyakozás bénultságát és kínját.

A második darab a 6913 címet viseli, hogy miért, azzal kapcsolatban csupán hiábavaló és mondvacsinált fejtegetésekbe és agyalásokba kezdhetnék, csakúgy, mint a Tutyilla esetében. Inkább nem teszem.

Három szereplő mozog a színpadon, akik mintha a Szárnyas fejvadász replikánsai lennének: két jól sikerült és egy gyártási hibás szájberlény. A színpad szimmetriáját folyamatosan felbontja a harmadik jelenléte, akinek mozdulatai - bár kezdeti pozíciójuk azonos - minduntalan lemaradnak a másik kettő tökéletes és pontos mozgásától. A koreográfia gyönyörű, a két táncos teste lenyűgözi a nézőt, de a harmadikként jelen lévő férfi alakja is izgalmas pillanatokat rejt: biztosan örökre megmarad bennem a halott kezét életre kelteni próbáló, sötét szemű fiú képe.

Bár a fények által megrajzolt tér és a zene falanszterivé teszi a színpadot, az előadás tele van érzelemmel: aggódással, félelemmel, féltéssel. Az előadás a három alak - a tökéletes férfi és nő, valamint a tökéletlen példány (gyerek vagy egyszerűen csak sérült?) - relációit mutatja be lenyűgöző koreográfiával és tánctechnikával.