Egyetlen egy dologért szeretem a Valentin napot. Ekkor van az unokatestvérem névnapja. Természetesen eljutott a tudatomig, hogy ekkor kell rózsaszínben látni a világot, és ekkor illik szexis fehérneműben hazavárni párunkat. Nem árt valami apró gagyit is díszcsomagolva az asztalra tenni. Az újságokban felbukkanó "Cica küldi Nagymedvének" hirdetésekről pedig ne is beszéljünk.

Gondolkodtam rajta, de sehogy sem jött válasz arra a kérdésemre: miért van a gimnáziumokban és úgy általában oktatási intézményekben bál? Nem hiszem, hogy már ekkor ki akarnák nevelni belőlünk az új burzsoázia krémjét. Persze a szándék megvan mind a szervezők, mind a vendégek oldalán, csak a normális emberben nincs. Szerintem ugyanis egy ember nem érezheti jól magát egy ilyen típusú esten.

A régi szép idők csendes téli időszakát, mikor a munka is áttelelt mogorva mackóként, bálozással ütötték agyon eleink. Hajdanán, a hosszú teleken nemcsak a társasági élet fontos találkozóhelyei voltak a bálok, a szórakozás mellett itt születtek a házasságok, valamint a fontos gazdasági és politikai döntések is.

Általában amolyan "kulturtörténetszerűt" szoktam rittyenteni az ily témákra, de most eltekintenék ettől az avíttasnak tűnhető szokásomtól, és egy egyszerű, bevezetővel ellátott, megélt, szomorkás történetet mesélnék el, természetesen az elmaradhatatlan tanulságot tálalván a végén, mint kötelező gyakorlatot.