Hosszadalmas, de annál sikeresebb előkészületek után tucatnyi veszprémi vágott neki a szlovéniai útnak, hogy a hétvégén évtizednyi szurkolói múlttal hangszálaikban támogassák hazánk legjobb férfi kézilabdázóit.

Térképek, statisztikák, valamennyi kézilabdát érintő sportújság, a világhálóról kinyomtatott anyagok, egyszóval minden rendelkezésemre állt, amire egy EB-re készülő fanatikusnak szüksége van a szellemi szükségletek kielégítésére a várhatóan 4 órás kocsikázás alatt. A több mint vidám társaság és a karton sör csak fokozta a napok óta halmozódó. feszültséggel vegyített izgalom kibomló eufóriáját.

A jegyek beszerzése és a motozás után (öngyújtó, duda: irány a kuka) beléphettem életem egyik legszebb csarnokába. A beléptető-rendszeren való átjutást követően a földszinten ajándéktárgyak sokaságát lehetett vásárolni, nemcsak az EB-vel, de természetesen a várossal kapcsolatosan is. Több nyelven beszélő kedves hostessek tömtek volna lelkesen prospektusokkal, ha nem csak a WC holléte iránt érdeklődöm. A négy oldalról meredek, de mégis kényelmes lelátóval szegélyezett, kitűnő borítású pálya a csarnok minden pontjáról tisztán látható, a két kivetítőn olvashatók voltak a feliratok, sőt a sajtósoknak és a tévéknek is megfelelően szeparált szektoruk volt.

Pénteken - a médiában közölt 300-500 drukkerrel ellentétben - maximum 80 emberről lehetett észrevenni, hogy magyar (taps gólnál, kézben zászló, netalántán hangos bíztatás). Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a szurkolás - mint olyan - minden esetben attól az öt C szektorostól indult, akik szünet nélkül ordították végig a meccset. Ezen ténykedésükkel komoly szimpátiát vívtak ki a környező, amúgy az izlandiaknak szorító több ezer szlovén körében, amit persze megkönnyített az őrülteket övező ősi kultikus tisztelet is.

A vezető hazai sportlap által szimplán "őrült dervissé" degradált szpíker nemcsak - szinte - közvetítette a meccset, de amellett, hogy magyarul bemondta a többi mérkőzés aktuális állását, még a szurkolóktól átvett rigmusok ismétlésén kívül (pl. a magyar kapus védésekor "Nándi!"-t konferált Fazekas helyett) szűk szókincsű, magyar nyelvű poénkodásra is volt ereje. A hazaiak meccse előtt fél órával hangpárbajra hívta a szektorokat, hullámoztatta a közönséget - külön megdicsérve (sörrel jutalmazva) a magyar szurkolókat: "Now Hungaria!" (a magyarok hullámoznak) "Gye pivo! Seretlek!" - mindezzel megmutatva, hogy ilyen téren (is) mennyire a szlovénok után kullogunk.

Az erősen a sramlira hajazó szlovén népzenére, valamint a hasonló alapokon nyugvó populáris muzsikára felállva énekelt és táncolt a többségében húsz-harminc éves celjei közönség. Bár nem bírom ezt a lágynak tűnő délszláv nyelvet, mégis föltűnt, hogy a szolidan nemzeti tartalmú szövegeket önfeledt arccal, vidáman tapsikolva, földöntúli mosollyal dülöngélve dalolták a helyiek. El nem tudom képzelni, hogy kis hazánkban egy ilyen eseményen, milyen - akár csak megközelítően hasonló szövegű - nótákat tehetnék be úgy, hogy ne bélyegezzenek szélsőjobbos irredenta fasiszta hungaristának.

A Muraközből és Lendváról érkezett három szlovéniai magyarnak a meccs végén megvallhattam, hogy most egy kicsit mi is érezhettük, milyen kisebbségben lenni. A csodálatos csarnok, a változatosan folyamatos szurkolás, a kitűnően irányított közlekedés, a magyar válogatott vártnál jobb játéka... mind-mind ott zúgott hazafelé a fejemben. Bár még mindig nincs hangom, tudom, hogy évek múlva is nagy örömmel idézem ennek a két napnak az élményeit az aktuális hallgatóság elé.

Talán csak egy hasonló hazai rendezvény tudná elhomályosítani az emlékét...