Egyetlen egy dologért szeretem a Valentin napot. Ekkor van az unokatestvérem névnapja. Természetesen eljutott a tudatomig, hogy ekkor kell rózsaszínben látni a világot, és ekkor illik szexis fehérneműben hazavárni párunkat. Nem árt valami apró gagyit is díszcsomagolva az asztalra tenni. Az újságokban felbukkanó "Cica küldi Nagymedvének" hirdetésekről pedig ne is beszéljünk.

Réges-régen egy messzi-messzi galaxisban valaki megfertőződött. Szép csendben lopakodott belé a vírus, majd ugyanilyen csendben indult haza vele. Hozzánk. Onnan nyugatról. Majd elvált a határ után hordozójától, "mint ágtól a levél". Suttyomban forradalmat csinált, csendeset, alattomosan kúszót. Észre sem vettük, a február 14-ket egyszer csak rózsaszínben kezdtük el ünnepelni. Ünnepeltették velünk.

Már a kezdetek kezdetén sem szerettem. Nem tetszett, hogy megmondják. Hogy bele másznak abba, hogy az én Drágaságomnak mikor valljak színt. Ehhez senkinek semmi köze. Egy ünnep kollektív élményeken alapszik. Ez lehet világi, nemzeti, lakóhelyi, családi. Ezek populárisak. Együtt örülünk, hogy van valami örömet (rosszabb esetben bánatot) szolgáltató ok. De a hetedik szoba titkáról engedtessék meg, hogy ne beszéljek másnak, csak a Drágaságomnak, és ehhez engedtessék meg az is, hogy akkor, amikor jól esik. A dátumok, meg maradjanak a rendes kis csinovnyikoknak.

A legszebb az egészben, hogy a Drágaságom sem szereti a Valentin napot. A Nőnapot sem. Szerinte mindkettő gerjesztett ünnep, ami azt sugallja, mintha a nőkkel nem kellene foglalkozni minden áldott nap. Igazi, érzelemmentes, mondvacsinált cirkusznak tekinti. És így válik kerekké ez a történet.

Tudom, hogy a Valentin naposokat nem érinti meg az írásom. Engem meg a Valentin nap. És így van ezzel a Szerelem is.