Napokban beindult Veszprém kulturális élete, tárlatmegnyitók, fesztiválok követik egymást. És a politikusok, akik megnyitják e jeles eseményeket, miközben néhány gondolattal akarják gazdagítani, megtisztelni a jelen lévő városiakat, a fellépő, kiállító művészeket.
Nemcsak az előadói stílussal, az elmondottakkal van problémám, hanem magával a ténnyel, miszerint egy politikus felszólal egy kulturális eseményen.
Véleményem szerint: Politikusok! Vigyázz! Hátraarc! Irány a Parlament, önkormányzatok, hivatali szobák, a nézőtér, a kávéház...

Április 28-án, szerdán jelent meg A nagy Fidesz road show című cikkem, amely úgy tűnik, "nagy port vert fel" bizonyos körökben (más cikkeim semmilyen port nem vernek fel, úgyhogy ehhez képest kelletik a kifejezést érteni). Ezúton kaptam alkalmat arra, hogy reagáljak a reagálásokra, illetve kifejtsem egynémely eszmémet az újságírásról, melyek (reményeim szerint) találkoznak szerkesztőségi társaim elképzeléseivel is.

Kedves Ismeretlen Olvasó!
(megj.: az "ismeretlen" nem "névtelent" jelent, csak hát személyiségi jogok is vannak, vagy mi)

Hát akkor itt vagyunk végre... mit itt vagyunk? Bent vagyunk! Ugye, milyen jó érzés? Végre hazatértünk. Mi az, nem is örülsz neki? Hogy mi? Szkeptikus vagy? Ugyan már! Az élet nem állt meg, sőt most kezdődik csak el majd igazán. Hát nem? Hát de! Hiszen ezt mondták Neked is, emlékszel? De hányszor, és azóta is, mindig csak ezt hallod... Mégsem hiszed? Ne legyél már ünneprontó, figyelj ide, én elhiszem. Próbáld meg Te is, és akkor máris ketten leszünk. Vagy ez még a szokásos hosszú majális utáni hangulat Nálad? Akkor meg vagyok nyugodva...

Először középiskolában találkoztam a kifejezéssel: csatlakozni Európához. Akkor ez még nem jelentett többet annál, hogy majd nem kell a sógorokhoz utazni azért, hogy Gorenjét kötözzünk szerencsétlen Trabantunkra. Aztán egyre többet tudtam meg az álomról, és mégsem eleget. Most pedig totális érdektelenséggel viselem el a tényt, magát...