Beléptünk. Ugyan nem igazán tiszta, hogy hova, mibe, de beléptünk. Valami nagyba, valami egységbe, valami Európába, amit, úgy hatvan éve, a győztesek kettészakítottak saját hatalmi pozícióik érdekében.

Most is csak az ország egyik fele a boldog, a másik hallgat. Illetve nem is tudom, nem volt az a borzasztó nagy eufória. Talán mert tényleg nem igazán tudjuk, hova érkeztünk meg, talán a permanens acsarkodás miatt nem tudunk örülni.

A hatalom valahogy elfelejtett tájékoztatni bennünket, vagy ha meg is tette, valami olyan dilettáns módon, (lásd a népszavazás kampánya, az idétlen szórólapok, a borzasztóan rossz ismeretterjesztő adások) hogy elment mellette mindenki. Bár hozzá kell tenni azt is, hogy nem két éve kezdődött el ez a csatlakozási procedúra. De ez még nem csökkenti az elmúlt két év hibáinak a nagyságát.

Persze, a másik, a magát nemzetinek nevező oldal is kivette a részét a dolgokból. Ők sem mondtak nekünk semmit róla, inkább hergelték híveiket (ebben is) a hatalmon levők ellen, hogy még véletlenül se legyen egység. El is érték, hogy radikális szavazótáboruk nemet mondjon. Vezetőik csak azért nem merték mindezt kimondani, mert akkor már végképp szalonképtelenné váltak volna Európában. Ha már nemzet kizárólagos letéteményeseinek tartják magukat, legalább ott lettek volna a parlamentben múltkor, a végső szavazáskor.

Hogy mi vár ránk?
Talán senki nem gondolja, hogy elmegy Bécsbe cukrászdát nyitni, vagy tárt karokkal várják munkaerőnket innen nyugatabbra. Szóval nem lesz azonnal Kánaán, de a dolog most már rajtunk (is), magyarokon múlik. Valami kinyílt, valami még szabadabb lett, itt a lehetőség, hogy felfedezzük (ha már nem tájékoztattak minket), éljünk a még nagyobb szabadsággal, és használjuk ki ezt a nagy lehetőséget. Menjünk oda, ahova mi, magyarok tartozunk - Európába.
És próbáljuk meg végre együtt.