Először középiskolában találkoztam a kifejezéssel: csatlakozni Európához. Akkor ez még nem jelentett többet annál, hogy majd nem kell a sógorokhoz utazni azért, hogy Gorenjét kötözzünk szerencsétlen Trabantunkra. Aztán egyre többet tudtam meg az álomról, és mégsem eleget. Most pedig totális érdektelenséggel viselem el a tényt, magát...

Ez a május elseje nekem ugyanúgy a Kiskúti Csárdáról fog szólni, mint az elmúlt években mindig. Pedig én aztán híve vagyok a közös Európának. Egy rakás pénzt költött rám az EU a különböző megnyert egyetemi és civil pályázatok miatt, aminek köszönhetően nemcsak a nyugati felét jártam be a kontinensnek, de testközelből is éreztem mit jelent „européernek” lenni.

Most pedig, hogy őszinte legyek, hiába nézem rendszeresen a híradókat, olvasom az újságokat, mégsem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy az idei Munka ünnepétől mi fog a közvetlen környezetemben gyakorlatilag is megváltozni.

Azon vettem észre magam, hogy a tudatalattimból alattomosan előkúszik valami sosem ismert nemzethaláli félelem, ami naponta eszembe juttatja az utolsó kamaz asszony történetét. Kb. egy hete már csak a piros és a zöld filcet használom a fehér flipchart papíron. Annyira szeretnék minél több magyaros kaját enni, hogy a legszívesebben reggelire is töltött káposztát zabálnék. Kizárólag a hazai rock klasszikusai dübörögnek az autómagnómból, vásároltam vagy két karton egri és villányi bort és nem átallottam imádkozni azért, hogy kedvenc kézilabdacsapatom itthoni riválisai minél több pénzhez jussanak a magyar bajnokság erősödése érdekében.

Ezeket a bennem zajló folyamatokat egyelőre csak megfigyeltem, az elemzéshez elfogulatlanság kell, ami most nem áll rendelkezésemre. Az okot nem tudom, de még nem is akarom tudni, tökéletesen élvezem a jelenlegi - bár tudottan csak néhány napig tartó - állapotot.

Majd szombaton a Kiskúti Csárdában kikérem a Soproni Ászok és a káposztás pogácsa mellé a város legrégibb vendégkönyvét és elmorfondírozom azon, hogy az írások és rajzok készítői (diákok, katonák, polgárok, turisták) a múlt század 30-as, 40-es, 50-es éveiben el tudtak volna-e - s ha igen, akkor milyennek - képzelni egy közös Európát.

Végül talán majd én is ugyanazt a (40 éven át betiltott) nótát dúdolom, amit ugyanitt, a viadukt átadásakor húzott két cigánybanda a balatoni halászlé mellé a vármegyei uraságoknak... Szép vagy, gyönyörű vagy...