Hát akkor itt vagyunk végre... mit itt vagyunk? Bent vagyunk! Ugye, milyen jó érzés? Végre hazatértünk. Mi az, nem is örülsz neki? Hogy mi? Szkeptikus vagy? Ugyan már! Az élet nem állt meg, sőt most kezdődik csak el majd igazán. Hát nem? Hát de! Hiszen ezt mondták Neked is, emlékszel? De hányszor, és azóta is, mindig csak ezt hallod... Mégsem hiszed? Ne legyél már ünneprontó, figyelj ide, én elhiszem. Próbáld meg Te is, és akkor máris ketten leszünk. Vagy ez még a szokásos hosszú majális utáni hangulat Nálad? Akkor meg vagyok nyugodva...

Szóval ugye arról szólt a történet, hogy vagy megyünk, vagy kimaradunk és lemaradunk, de akkor aztán örökre. A csatlakozás utáni legelső napokat koptatjuk, merthogy döntöttünk és bementünk. Ne kérdezze még senki meg azt (se tőlem, se mástól), hogy most aztán majd mennyire lesz jobb/rosszabb, meg mikortól, mert erre a kérdésre most még úgysem ad választ senki. Kis idő múlva valamennyivel többen is leszünk idehaza, hiszen az érkezőket (menekülteket) ezek után már mi fogadjuk be (ez is valami!) legalábbis, ameddig nem bővül tovább az unió. De persze ez csak egy apróság, az igazai nagy, beígért változások még váratnak magukra. De valami azért legalább már elkezdődött. Hát nem? Hát de!

Azért azt elmondanám, hogy kortól függetlenül bárki mond véleményt az integrációról, általában azzal kezdi: "ha nekünk már nem is, de majd a gyerekeinknek csak jobb lesz a jövőjük..." Ezt azért furcsának találom. Huszonéves szomszédaim meg vannak győződve arról, nekik már minden marad a régiben, hiszen ők már kétgyermekes szülők. De majd a gyerekeik! Nekik biztosan lesz lehetőségük erre-arra. Ugyanakkor a minap keresztapám régi barátja szólított meg az utcán, s neki egyértelműen pozitív elvárásai vannak. Túl a hatodik ikszen. Hogy is van hát akkor?

Na, persze, korai most még a változásokról cikkezni, nem is ez a cél. Az is biztos, az árak - ha nem is máról-holnapra, de lassan-lassan mozdulnak valamennyit. Hadd ne mondjam meg merre, erről csak sejtéseim vannak. Egyszer aztán talán a bérek is megmozdulnak. Az viszont véleményem szerint nem jön be, amire sokan vártak-várnak: az ingatlanár-robbanás. A Nagy Bumm, az bizonyosan elmarad, sőt egyesek szerint még vissza is esik a kereslet, s így az árak is. Mint ahogy a Balaton-parti nyaralók, úgy a lakásaink sem mozgatják meg a nyugatiak fantáziáját. (Ha egyáltalán lehet még nyugatiakat írni. Vagy néhány napja mi is azok lettünk?) A termőföldekkel már más a helyzet. Hiszen az kincs, és ezt tudják "ők" nagyon! Bár mi, magyarok tudtuk volna jó tíz évvel korábban. Hát nem? Hát de! (Persze néhányan tőlünk is képben voltak már akkor. Nekik talán bejön...)

További nagy kérdés: mennyire volt elég a csatlakozás előtti időszak arra, hogy minden szempontból felkészüljön a magyar a változásokra? Az unió elvárja tőlünk a zökkenők nélküli beilleszkedést. Most megint egy elvárás, aminek meg kell felelni?! Nem lesz ez egy kicsit sok? Ugye, hogy de!

Azért a legelső uniós meglepetést az a jó ismerősöm szerezte, aki másfél hónapja - mint mindig - az ünneplők élén állt március 15-én. Akkor még a nemzet feltételek nélküli függetlenségének fontosságáról próbált meggyőzni - mint mindig -, tegnap pedig miről? Hát arról, hogy milyen fontos és jó nekünk, magyaroknak az, hogy végre tartozhatunk már valahová. Hogy Európában lehetünk. Elgondolkodtatott, majd aztán nekem is eszembe jutott egyetlen gondolat: lehetséges, hogy a határok fokozatos eltűnése, egy majdani még tágabb Európa oldja majd fel a trianoni ellentéteket? Lehet.

Fura dolog ez a történelem. Az a nagy szerencsénk, hogy csak egy irányba halad. Visszafordítani lehetetlen. Még belegondolni is rossz, mi volna, ha egy gombnyomásra hátramenetbe kapcsolhatnánk. Annál azért mégiscsak jobb előre, az EU felé tekinteni. Hát nem? Hát de! Csak még egy kis türelmet...

Zárásnak csak annyit, ha kimaradunk, rosszul tesszük. Már bent vagyunk, ezt akartuk. Jöjjön ezután bármi, ne siránkozzunk!

Hát nem? Hát de!