Micsoda dráma – kiáltott a riporter és heves mozdulattal még a bejáratnál kitépte a szövegkönyvet a saját okádékában fetrengő szerző hóna alól. Végigszáguldott a Puskin sugárúton és a Bolsoj Theater melletti Internet Caféban felhelyezte az Index Veszprém honlapjára.

Igor(színész): Végre telt hát, nagy siker!

Oleg (igazgató): Sok ember, nagy bevétel!

Ahmed (mudzsahed): Allah akbar, sok ember, sok túsz!

Nyikita (ruszkaja sztyudenta): Mégis el kellett volna mennem pisilni még az előadás előtt!

Nem vagyok egy ideges típus. De tényleg. Felőlem mindenki azt fikáz, akit akar. Engem is szoktak, én is szoktam. De ez „prostira” kiakasztott. Mert ha már undorkodom, legalább azt tudom, kitől hányok. Nem úgy, mint az ÉLET ÉS IRODALOM páratlan oldalán a jeles(?) glosszaíró „-iii-”. Aki szerint Subb Bass Monster (a mi Szabikánk) „egy kis vékonyka székesfehérvári(!) srác”. Én meg Gizi vagyok, a hegyről...

Hirtelen támadt ötlettől vezérelve vágtunk neki a csajokkal a parknak. Hónunk alatt óbor, plédek és némi rágcsálni való. Gyűjtögetni mentünk. Színeket, illatokat, férfipopó-képeket és nyár-meleg, érett gondolatokat akartunk összeszedni, hogy valahogy átvészeljük a telet. Mit ne mondjak, sikerült. Jól elázni, pedig nem is esett…

Egy egyszerű kiállítás megnyitónak indult. Elrendezték a képeket, elkészült a svédasztal, a meghívottak nézelődtek, a szervező izgatottan lépdelt fel és alá. Majd hirtelen belépett ő: a művész. A művész, akit nem kértek fel alkotásra. A művész, aki csak annyit mondott: „Nyaljatok csak egymásnak!” és távozott...