Itt a Nagy Évforduló. Teljesen transzban vagyok. Kivasaltam a vörös zászlót meg az úttörő nyakkendőt. Ez utóbbit fogom viselni e jeles alkalommal egész nap, akár a régi szép időkben. A nyakamban vörös csillag lóg.

Emlékszem, előző nap már kellőképpen bemelegítettünk az iskolában. Bazi nagy ünnepséget rendeztünk, melynek keretében bőségesen taglaltuk a kopasz faszi manővereit. Meg ugye énekeltünk is róla.

Aztán eljött a Nap, amikor természetesen a dolgozó nép is megpihent. Olyan szép volt, amikor az utcák tökig vörösben virítottak. A körmünket lerágva ültünk a TV előtt, néztük a közvetítést a Vörös Térről. A mai polgári gondolkodású riporterek lelkesebben közvetítettek, mint egy olimpiai döntőn, ahol magyar érdekeltség van. Sokszor kurva nagy hó esett, de az öntudatos (mégis, milyen legyen?) dolgozó nép mindig kivonult az előzőleg nagy műgonddal letakarított térre. (Volt más választásuk?) És persze a mindenki által imádott Vének Tanácsa is felsorakozott – a vastag szemöldökű vezetésével – a kopasz faszi bungijának a tetején. Addigra frankón felturbózták őket, hogy legalább integetni tudjanak saját fotóiknak. Igaz, némelyikük három nap múlva meghalt.

Tényleg, nagy ünnep volt itt Magyarországon is. A néphadseregben töltött boldog időszakom alatt esett meg, hogy a parancsnok összehívta a századot november hatodikán, hogy kellemes ünnepeket kívánjon nekünk, hozzátéve, viselkedjünk a dolgozó néphez méltóan. Könnyek gyűltek szemeinkben, olyan meghatóan hangzott. Őszintén éreztük az ünnep melegét.

Elvtársak! Emlékezzünk a Nagyokra! A nagybajuszúra, a főkopaszra, a dús szemöldökűre, akik nagyban meghatározták mindennapjainkat. Akik igazi Nagy Testvérként viselkedtek, mert mindig szemmel tartottak bennünket. A dolgozó népért, a hazáért előre, RENDÜLETLENÜL!!! Elvtársi üdvözlettel:

Kilgore, az ultrabalos