Hirtelen támadt ötlettől vezérelve vágtunk neki a csajokkal a parknak. Hónunk alatt óbor, plédek és némi rágcsálni való. Gyűjtögetni mentünk. Színeket, illatokat, férfipopó-képeket és nyár-meleg, érett gondolatokat akartunk összeszedni, hogy valahogy átvészeljük a telet. Mit ne mondjak, sikerült. Jól elázni, pedig nem is esett…

Mire megtaláltuk a megfelelő helyet, ahol még burjánzik a fű, és nincs túl sok tarka levél a földön, már igencsak buja gondolataink támadtak az egymást kergető verebek láttán. Talán a narancsszínű bágyadt napfény, a téli álomra készülődő föld illata, vagy a férfiak korai túlöltözöttsége végett, de hamarosan világvége-hangulat uralkodott el rajtunk. Az óbor hatására siratóénekbe kezdtünk, miszerint: „Hát én immár mit bujálkodjak, virágom, virágom? Minden legény ázhat-fázhat, nem báááánom, nem bááááánoooom…”

A vénasszony akkor lépett oda hozzánk, amikor a „Nóta állj!” parancsszó elhangzása után beállt az a kínos csend, amitől mindig a hideg futkos a hátamon. Nagymamis mosollyal az arcán nézett ránk, aztán szó nélkül leült közénk. Mi csibemód összehúzódtunk, köpni-nyelni nem tudtunk, nemhogy még értelmeset kérdezni.(Mondjuk, hogy: „Mostmivan?!”) Ő pedig, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, magyarázni kezdett.

A szavai olyanok voltak, mint a háta mögött lehulló falevelek. Kicsit már szárazak, de színesek, és súlytalan-súlyosak. A bortól bódultan hallgattuk, miért szebb a férfikéz, mint a fenék, miért fontos a szag is, nem csak az illat, és a hó fehérsége hogyan babusgatja mélyen, magában az ősz színeit, hogy tavaszt varázsoljon belőlük, ha majdan újra hosszabbak lesznek a nappalok.

A kanok az útról csodálkozó tekintettel figyeltek minket. Talán még a melleink, a csípőnk vonalát keresték, vádlink, bokánk látványa hiányzott nekik. De látszott, nem értik, mi van velünk. Csak csüngtünk a tyúkanyónk szavain, körülöttünk az elmúlás futkosott a bolondos fuvallatokban, de mi nem féltünk már a téltől.

Azóta, minden héten egyszer iszunk egy pohár óbort a vénasszonyokra, és titokban a zubogó, tisztuló nedűről suttogó, pince-ölbe bújó hordókkal álmodunk…