A polgári államok velejárója, létezésük feltétele a vélemény- és szólásszabadság. Ez olyan egyértelmű, mint az, hogy zöld a fű és kék az ég. A demokrácia elképzelhetetlen az állampolgári gondolat, állásfoglalás kimondása, hangoztatása nélkül.
Ódonak, olyan temetői bukszus módjára nehéz szagúak a szavak: vezekelni, böjtölni.
Nagyböjt van, így aztán a hitehagyottak is hallanak arról, hogy a keresztény világ ezzel az önmegtartóztatással készül a Húsvétra, Jézus kereszthalál utáni feltámadásának ünnepére.
Itt állunk bokáig a böjtben, értetlenül, miszerint: mi az, ami lábunkat öblögeti.
Mert egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan emlékezünk!
Mik, melyek azok a dolgok, amikre szívesen, könnyen gondolunk vissza, s egyáltalán miért érezzük fontosnak, hogy akár csak egy pillanat erejéig is újra magunk elé idézzük ezeket?
Bármelyik kifejezést is válasszuk, valami mindenféleképpen közös lesz bennük. Mi mást ünnepelnénk ilyenkor, mint azt a közösséget, ami - ha másképpen nem is, de az emlékezés szintjén még mindig - köt bennünket. Az emlékekhez való ragaszkodást, pusztán az emlékezés kedvéért.
Gondoltam, megnézem Koltay Lajos filmjét. Kíváncsi voltam Kertész Imre könyvének elolvasása után a celluloid változatra. Úgy gondoltam, megosztom gondolataimat az olvasókkal. Nézzék el nekem, hogy mégsem ezt teszem.
Incselkedik: amikor Valentin napon esel oly' bánatos szerelembe, hogy átallasz még némi felnőtti mázat is magadon hagyni. Sihederségedig visszabuzgalmasodol és évődéstek oly egyszerűvé apadoz, miszerént gyerekecskeként futosol a lyányka sarkában emez-amaz általa elcsent apró holmid kiváltásáért.
Már majdnem ki(be)tört a sötétség, céltalanul rovom utamat városom utcáin. A céltalanság nem belsőm szegénységi bizonyítványa, hanem városomé, hiszen kiüresedettségében még bimbózni sem látok érdeklődésre számot tartó hajtásokat. Így jobbnak látom szárnyaim kiengedni, és elszakadni a bolygó gravitációjától. Ha ezt Leonardo látta volna
Bukás? Tételek? Lámpaláz? Ugyan már! Az utolsó vizsgáról távozván érdemjegytől függetlenül lélegzünk fel, hipp-hopp eloszlik az utolsó gomolyfelhő és gyomorgörcs. Nincs többé papírhalom az ágyon, szépruha vissza a szekrénybe, színes filcek el, jegyzetek minél távolabb - fél évig újra nyugalom, édes szorgalmi időszak, lazulás. Kávé- és cigibevitel ismét beáll a normális szintre. Kedves vizsgázók, valahogy csak túléltük.
Szurkolni szükséges. Még akkor is, ha a magyar válogatott történetesen éppen elbaltázta a kijutást, és a honfiúi érzelmek így nem segíthetnek. Nincs mit tenni, választani kell a többi résztvevő közül. De kit? Mi alapján? Ez a drukkdilemma.
Két évvel ezelőtt csapódtunk össze, az ország minden pontjáról. Projektmenedzserek, kenőanyag külkereskedők, marketingesek, kereskedők, gyárigazgatók, logisztikusok, mérnökök és mindenesek. Nem voltunk sokan, hiszen a meghitt együttléteknek megkérték az árát, félévente a számla verte a 230 000-et. De megérte. Már csak azért is, mert itt, az egyetemen kiváló tanárok tartottak kíntornákat, hol gyilkos éberséggel, hol gólyabálos másnapos herpesszel.