Két évvel ezelőtt csapódtunk össze, az ország minden pontjáról. Projektmenedzserek, kenőanyag külkereskedők, marketingesek, kereskedők, gyárigazgatók, logisztikusok, mérnökök és mindenesek. Nem voltunk sokan, hiszen a meghitt együttléteknek megkérték az árát, félévente a számla verte a 230 000-et. De megérte. Már csak azért is, mert itt, az egyetemen kiváló tanárok tartottak kíntornákat, hol gyilkos éberséggel, hol gólyabálos másnapos herpesszel.

Megérte azért is, mert szemtanúja lehettem annak, hogyan változnak az Armani öltönyös, kimérten kommunikáló, szemüveg mögé bújó Gépezetek újra diákká. Minden vizsga előtt konstans volt a fénymásolás, kicsinyítés, puskagyártás folyamata, és a "Mennyit tudsz?" kérdés már stréberségnek minősült. Az órai csoki és szörp-adag adekvát, Szabóék Pétere kész reklámembere volt Pölöskének.

Most decemberben felgyorsult az amúgy a "sörözés-időpont kijelölésre" szűkülő email kommunikáció, hiszen elérkezett a szakdolgozat-leadás határideje. Elmés csoporttársamnak 12 000 Ft-ért sikerült papírt beszereznie a 70 oldalas dolgozatához. "Nem baj, jó lesz a gyárba" mentőövvel. Természetesen a leadási határidő lejárta előtt 2 perccel kopogtattunk a dékán ajtaján: "Megékeztünk".

Telefonos szivatós játékot űztünk egymással, végtelenségig menő oda-vissza csatákat. Hivatkoztunk előrehozott határidőre, vasszigorú dékánra, vérengző vizsgabiztosra, megkent külső bírálóra. Mivel nyomás alatt voltunk, zokszó nélkül papiztuk be az elénk tett maszlagot és kaptunk helyből agyvérzést fél óra múlva a vonal túlsó végéről felharsanó dübörgő röhögésektől.

Pár nappal az álomvizsga előtt összeült kis team-ünk - közös tanulás céljából -, azonban sejteni lehetett, hogy a borozóban minden más megvalósul, csak a kitűzött cél nem. Keynes-i modell helyett lett totó-tipp, ki hányas tételt húzza… Tudtuk, hogy a Krácsovics semmit nem fog tanulni, és kezdés előtt két másodperccel ér oda, és elsőnek megy be… és elsőnek jön ki. És a Krácsovicsnak mindig mákja van. És rettenetesen irigyeltük ezért.

A jóindulatú és unalomba mélyedő állam-vizsgabizottság türelemmel viselte az izgalmában összevissza hadováló jelölteket. Olykor-olykor felbukkant egy-egy jóindulatú kérdés, amire talán soha senki sem fogja megtalálni a helyes választ. De hát fel kellett őket tenni, hiszen annyira ott voltak. És a végén közös dicsérettel - mint a mesében - mindenkit szélnek eresztettek.

Valahogy így történt... És, hogy mi ennek a két éves történetnek a Útravalója? Arra majd csak pár év múlva derítek fényt...