A polgári államok velejárója, létezésük feltétele a vélemény- és szólásszabadság. Ez olyan egyértelmű, mint az, hogy zöld a fű és kék az ég. A demokrácia elképzelhetetlen az állampolgári gondolat, állásfoglalás kimondása, hangoztatása nélkül.

Éppen ebben a gondolatmenetben erősített meg egy közelmúltban kapott intelem. – Mit gondolsz, te így, közel a negyvenhez, hogy bárkiről mondhatsz véleményt, hogy leírhatod a gondolataidat! Ember, te forradalmárnak, a szókimondás bajnokának érzed magad! – hangzott az ítélet. – Miért csinálod ezt, ezzel nem jutsz előre! – próbált ez a magas pozícióját gumigerinccel elérő vezető jobb belátásra bírni és elindítani – szerinte – a sikerhez vezető úton.

Miért mondom ki, miért írom le? Mert kell. Egyszerűen nem tudom jobban megfogalmazni. Kell! A szexben, magánéletben, barátságban, üzletben nincs mellébeszélés, nincs megalkuvás. Ha van, az előbb-utóbb kiütközik, belehülyülünk, belebetegszünk, vagy csak egyszerűen feladjuk önmagunkat és egy megalkuvó, semmivel, senkivel, csak önös érdekeinkkel törődő életunt pali lesz belőlünk.

Újságíróként, tanárként az a feladatom, hogy értelmezzem, véleményezzem a körülöttem zajló világot. Erre kell sarkalnom a környezetemet. Kérdéseket kell felvetnem, ami válaszra, állásfoglalásra kényszeríti az embereket. Ebből a disputából kristályosodik ki az a valami új, ami előbbre viszi a világot, szebbé teszi hétköznapjainkat, felemel minket.

Ehhez bátorság, belső lelki tartás és társak szükségesek, mert bizony a kritikus véleménnyilvánítás rögös út. Főleg egy olyan kisvárosban, mint Veszprém, ahol minden mindennel és mindenkivel összefügg. Ebben a személyes és üzleti érdekhálóban hamar fennakad a gondolat – és kinyilvánítója. Pozíciójukat tíz körömmel, könyökkel védő vezetők támadásnak, ellenségeskedésnek, ellenük irányuló személyeskedésnek gondolják mindezt.

Pedig a kritika nem támadás, a kritika odafigyelés, aggódás az ügyért. Ha véleményt fogalmazunk meg, ha kérdéseket teszünk fel, az azt bizonyítja, hogy figyelünk, aggódunk a környezetünkért, városunkért. A véleménynek épp ezért határozottnak, mindenki számára érthetőnek kell lennie – egy kicsit könyörtelennek. S nem szabad megsértődni tőle. Gondolkodni kell rajta, hiszen ez egyfajta segítség a vezetők számára, ettől jobban, több oldalról láthatják munkájukat, ötleteket meríthetnek a kialakuló vitából. Mert ez vita és nem harc, ez együttgondolkodás és nem háború.

A kádári puha diktatúrában tudtuk: mindenki hazudik. Hazudtunk egymásnak, magunknak, mindenkinek. Így találták ki a rendszert. A magán- és közszféra kettévált. Bemenekültünk családjainkba, baráti körünkbe, ahol kimondhattuk, amit gondoltunk. De hivatalosan, nyíltan – soha! Ez a mentalitás ma is él. Ezt kell szétrobbantani a szókimondás forradalmával! Ma nem szabad képmutatóan hallgatni a baromságokat, nem szabad nagy, zavaros masszában élni. Ma ki kell mondani a véleményünket, amely álljon szikáran, keményen és megkerülhetetlenül. Kimondani, és nem agresszív módon, személyeskedve leordítani a másikat.

A kellemest, gyönyört, kényelmes kielégülést kínáló fogyasztói világban a szembesítés vagy a gondolkodásra kényszerítés nehéz, fájdalmas dolog. Sokkal egyszerűbb fotelbe süllyedve, elzsírosodó, leálló aggyal, csorgó nyállal bámulni ezt az anyázó, buzizó filmszerű (köz)életet. Kényelmesebb, de nem érdekesebb. Erre is igaz, amit a szexről mondtak okos emberek: csinálni jobb, mint nézni.

Ezért kell nyíltan, őszintén, szenvedéllyel minden véleményt meghallgatva beszélni drogról, szexről, másságról, korrupcióról, kisebbségekről, parkoló-vitákról, közéletről. Ezáltal alakulhat ki egy szakmai, civil, értelmiségi kontroll a közélet felett, amitől tisztább, elviselhetőbb hétköznapjaink lehetnek.

Pethő Imre