Nem csoda, hogy a rendőrség olykor brutális és jogszerűtlen volt. A gyakorlatlanság, a tapasztalatlanság és a félelem következménye. Szóvivők ellen lehet szemöldököt emelgetni, de kővivők ellen már sajnos mást kell… a csendes tömegben arctalan patkányok fertőztek.

Szép napnak indult, verőfényes lett. Az irgalmatlanság ünnepe, amikor magyar magyarra támadt, s a megemlékezés szent rítusát az ösztön törte szét. A feltörő indulat, az energiabőség, a kudarc, a reménytelenség, a kultúrálatlanság, a primitívség. Nevezhetem bárminek, de megtörtént és bármi megtörténhet.

A hétvégén megünnepeltük az 1956-os forradalom 50. évfordulóját. Mondhatni a jelen napok stílusában történtek a megemlékezések. Volt ünnepi beszéd, koszorúzás, kiabálás, fütyülés, gumitöltények, vízágyú, gumibotozás. Ha cinikus lennék, azt mondanám, megidéztük ’56 utcai küzdelmének szellemét. Cinizmus helyett azonban empátiát és megoldást kérek azoktól, akiknek kezében van a lehetőség.

Most már a bőrünkön érezzük az iskolai reformnak csúfolt pénzelvonást. Többet dolgozunk kevesebb pénzért. Heti egy órával többet kell vállalni, ez még nem baj, de ezt nem fizetik ki, sőt a túlórákat sem, állítólag majd később. Az igazán aggasztó az, hogy nem lettem ettől jobb tanár, és a kollegáim sem!

A kezdő apa élete csupa rettegés. Először, hogy milyen lesz a gyerek, meg mekkora, meglesz-e mind a húsz ujja, vagy esetleg néhány még pluszba is becsúszik, kire hasonlít majd, nem lesz-e beteg. Aztán meg hogy mennyit bömböl, hagy-e élni, mennyire borítja föl a napomat, hányan akarják összetaperolni, be bírom-e pelenkázni, mielőtt lepisil, nem lesz-e beteg…