Az ország legújabb nemzeti ünnepe október 23. Az ötven évvel ezelőtti események azonban egyáltalán nem ünnepi külsőségek közepette ünnepeltetnek vélhetően. Fél évszázad egy nemzet emlékezetében, úgy látszik, nem elegendő, hogy méltóságteljesen lehessen megemlékezni az eseményekről.

Romsics Ignác említette csütörtökön a VMK-ban, hogy ahhoz is mintegy hetven esztendőnek kellett eltelnie, hogy a nemzeti emlékezet helyén kezelje az 1848. márciusi és áprilisi eseményeket. Gyors fejszámolás: ez 1918-at jelenti, a világháborús vereség és az őszirózsás forradalom, az első magyar köztársaság kikiáltásának idejére esik, tehát nem rendes, normális körülmények közepette sikerült a helyére tenniük a forradalmi eseményeket. Nem kívánnék most hasonlókat.

Hogy mit jelent az utcára vonuló tömeg, azt a múlt hónap eseményei után, ha megérteni nem is tudtuk, de körülbelüli elképzeléseink lehetnek róla. Volt tömeg, volt agresszió, de nem volt konszenzus, egyetértés az alapokban. Ugyanis az utcán – ’56-tal ellentétben – a tömeg nem a teljes társadalmat, vagy annak túlnyomó többségét képviselte. Még ha szeretnék is ezt hinni. Azon az októberen ez nem így volt. Már az 1954-es dicstelen berni vb-döntő után megmozdult a tömeg a fővárosban, és a Keletinél összeverődött 30–40 ezer ember megérezhette saját erejét. Két évvel később, október 23-án pedig történelmi eseményekbe kezdett. Mert egyet akart az utca, az értelmiség, a politikai élet a 22%-ot szerzett kommunistákon – az utolsó szabad választásokon, 1947-ben ennyit szereztek a kommunisták – kívüli része. Vagyis az ország szuverenitásának helyreállítását, az idegen katonai csapatok kivonását, politikai demokráciát – nem a világháború előtti rendszer restaurációját! – és az erőltetett iparosítás leállítását, s ezzel párhuzamosan a reális piaci ár- és bérviszonyokat. Az ország túlnyomó többsége ezekben egyetértett.

A fegyveres harc (a „szabadságharc”) azokra a településekre korlátozódott, ahol nagyobb laktanya, ipari létesítmény volt található, vagy a fővárosra, amely méreteinél fogva – ahogy már a második világháború is megmutatta Sztálingrád vagy éppen Budapest ostromakor – alkalmas lehet a harckocsikkal szembeni küzdelemre. Az ország egyetértését mutatja az is, hogy ugyanakkor vidéken, vagy a harcok által nem érintett területeken is sorra megalakultak a nemzeti bizottságok, a forradalom helyi szervei, és a lakosság saját kezébe vette önnön maga önkormányzatát. A szó igazi értelmében vett ön-kormányzatok alakultak meg. Még a falvakban is legalábbis megkérték a párt által kinevezett képviselőt, hogy talán tartózkodjék egy rövid ideig otthon, biztos, ami biztos.

Furcsa, hogy akkor az alapvető kérdésekben megvolt a konszenzus, ám ma a történeti köztudatból hiányzik ’56 higgadt értékelése. Még azok is kígyót-békát kiabálnak egymásra, akik akkor ugyanazon az oldalon állva tüzeltek a barikádokon. Mások hirtelen támadt érdeklődéssel genealógiai kutatásokat folytatnak: a te apád-anyád-kutyád-macskád is ott volt, tehát TI lőttetek ránk. Veled nem beszélek, rossz fiú vagy. A másik oldal pedig már akkor elrontotta, amikor utódpártként alakult meg, és nem egy teljesen új pártot hoztak létre az előző romjain. Ilyen nézőpontból érthető, hogy nem feltétlenül tudja mindenki tolerálni megjelenését a megemlékezéseken.

De a legsúlyosabb problémát az iskolai oktatásban látom. A harmincasok – és attól fölfelé – jó esetben is csak családi legendáriumokból értesülhettek az eseményekről, a még idősebbek pedig a személyesen átéltek azokat. A személyes érintettség miatt nem csoda, ha nézeteik szubjektív ítéletekkel, előítéletekkel terhesek. A most pályakezdő történelemtanárok már az új rendszerben nevelkedtek, emlékük nincs a kádári ’56-képről. De éppen a rendszerváltást követő másfél évtized volt az, amely nem tudta a köztudatban meghonosítani a történtek tárgyilagos szemléletét – ha csak a középiskolai tankönyveket vizsgáljuk, az események részletes napi, sőt óraszintű tálalásától a legújabb, mindössze két konkrét dátumot tartalmazó bemutatásig mindennel… Ugyanakkor az éppen most pályakezdő fiatal tanárok követik el azt a hibát, hogy ők is személyes emlékeket – szüleik, nagyszüleik – építenek be tanításukba. Holott az új követelményeknek megfelelően a források – itt a személyes emlék a forrás, ha tetszik, ha nem – értékelése, többoldalú vizsgálata az egyik fejlesztendő és mérendő készség az érettségin. A személyes emlékek is források, de nem kizárólagosak. Az események egyoldalú szemlélete, teljesen mindegy, milyen oldalról, újabb történelmi mítoszokhoz vezet. Abból pedig van elég.

A politika nyilván mindent a maga céljaira alakít át. Ettől politika. Így van ez a nemzeti megemlékezésekkel kapcsolatban is. Egyszer majd biztos eljön az a kor, amikor ’56-ot is a helyén tudjuk majd kezelni. Vagyis a nemzeti függetlenségért, demokratikus parlamentarizmusért és az egyéni szabadságjogokért vívott küzdelemként. 1918-ból kiindulva ez még húsz év. Az elmúlt tizenhat évre visszanézve szerintem lesz ez több is.