Az elefánt valami nagy misztikus titok az állatkertben. Minden gyerek első állatkerti vágyai között szerepel. Az üres kifutó előtt mindig kisebb csoport áll, „hátha épp most jön ki”. Mert hát az elefántra érdemes várni. Várni kell. És ha kidugja ormányát, és lomha mozgással megindul, kattognak a fényképezők, hullnak a popcornok, és izgatott vágyak indulnak útra egy ormányos vízspriccelés irányába.

Emlékszem, mindig azon remegtem az állatkertben, hogy a betonkerítésből kiálló vaskos, tompa szögek nehogy sebet ejtsenek az alamizsna után kutató Suzyn. Órákig tudtam nézni, ahogy himbálózik ide-oda óriási teste, szép lassan, akár egy vénséges óra mutatója, jobbra-balra. Órákig tudtam nézni, ahogy meglapul két parányi szeme a behemót fülek tövében, sohasem tudtam eldönteni, hogy néz-e, vagy csak úgy mereng az állatkerti semmibe. Órákig tudtam nézni, ahogy játszik az emberekkel ez a behemót óriás, maga a megtestesült nyugalom. Aztán amikor megunta a sok noszogatást, bohócot csinált magából a gyerek kedvéért. Ormány fel-ormány le, kis trombitálással megdobva.

És mindeközben valami ősi bölcsességet árasztott. Titokzatosat, amit mi európaiak és a többi elefánttalan siserehad nem képes megfejteni. Nem képes vele mit kezdeni. (Mint sok mindennel, ami nem látható.) Csak arra képes, hogy kipingálja, cibálja, megülje, levadássza, és kicsontozza, no és cirkuszoljon, viccelődjön vele. Ki ne hahotázott volna a bohócot borotváló elefánton, ki ne ovációzott volna a két lábra álláson. De mindenesetre mindenki látott már cirkusz plakátot.

Üldözési mániámtól most leszakadva elárulom, mindig úgy éreztem, hogy valami mélységes megvetés bujkál az elefántszemekben. Nem is megvetés, inkább lesajnálás. Hogy hát „ennyit tudtok, majd rájöttök”. Ők még bíznak bennünk. (Én már nem bízok magunkban.) Mert ők alapból ilyenek. Alapból rendelkeznek azzal az őserővel, amit mi már régen elvesztettünk.(És talán pont ezáltal válnak vonzóvá.)

Ebből az elefánt-titokból valamit, hol máshol, mint Ázsiában és Afrikában sejtettek meg az emberek. Nem hiába, hogy a kínaiak a szilárd erkölcs, az erő és a hatalom jelképének tartották őket, és még holtukban is nagy becsnek örvendtek: csontjaikból – írnom sem kellene – megannyi dísztárgyat készítettek. A fehér hollónál is ritkább fehér elefánt pedig maga a csoda. Békét, boldogságot, sikert hordoz magával, és gazdáját természetesen részesíti e privilégiumokban.

Titkuk nyitja talán az, hogy tudják szeretni az életet (jó hosszúra is nyújtják). És nem is akárhogyan. Szeretik a fákat, a vizet, a por- és sárfürdőket, szeretik a játékot és a területüket. Szeretik, ha szeretik őket, családon belül és kívül. Szeretik és gyászolják halottaikat. Úgy mondják intenzív érzelmeik vannak. (Sőt, mi képesek vagyunk arra is, hogy az agressziót is fel piszkáljuk bennük.)

És talán az erős érzelmekkel megélt, elraktározott, átörökített élmények, és a kialakult elefánt-törvények tisztelete által válhattak olyan titokzatos erővel bírókká. Talán.