A hétvégén megünnepeltük az 1956-os forradalom 50. évfordulóját. Mondhatni a jelen napok stílusában történtek a megemlékezések. Volt ünnepi beszéd, koszorúzás, kiabálás, fütyülés, gumitöltények, vízágyú, gumibotozás. Ha cinikus lennék, azt mondanám, megidéztük ’56 utcai küzdelmének szellemét. Cinizmus helyett azonban empátiát és megoldást kérek azoktól, akiknek kezében van a lehetőség.

Az egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk megünneplése a hatalmas protokoll ellenére nem sikerült. A sok pénz, a külföldi politikusok sokasága nem hozta meg a nyugalmat.

Már az állami kitüntetések átadásakor érződött, az emberek – jelen esetben az elismert személyek – nem engednek a miniszterelnökkel szemben. Az államfővel kezet fogtak, a szocialista kormányfővel, parlamenti elnökkel nem, feléjük fordultak, fejet hajtottak, de kezet nem nyújtottak. Kínos volt nézni is.

Aztán tegnap felrobbant az utca. A Kossuth téren tartott állami ünnepség időpontjában már voltak összecsapások, amik csak felerősödtek az idő előrehaladtával. Estére szabályos utcai összecsapások színhelye lett Budapest. Ellenben az MTV ostromával, most a rendőrök voltak a keményebbek. A vízágyúk, a gumilövedékek, a gumibotozás, a könnygáz, az oszlatás, a kiemelés meghozta hajnalra az eredményt, lecsendesült az utca. Ha ezt eredménynek nevezhetjük. Szerintem nem. Semmi nem oldódott meg szeptember óta. Semmi. És ezen el kell gondolkodni annak, aki döntéshelyzetben van. Mert csak a hatalom tud lépni. Beszélni kell!

A hatalmi vágy, az önhitt magabiztosság helyett ajánlom a politikusok figyelmébe az esti felvételeket. Gondolkodjanak, és végre beszéljenek egymással, találják meg a megoldást!

Erre utal a köztársasági elnök is. Ő volt az egyetlen fénypontja az ünnepségeknek. Ajánlom minden politikus figyelmébe Sólyom László gondolatait!