Imádom ezt az évről évre beköszöntő időszakot! Amikor lekerülnek a nagykabátok, a hosszú gatyák szára megrövidül. A hidegtől csenevész "ágak" megnőnek egy-egy "bimbó" láttán, és már nem a horizontot figyeljük a jobb idő reményében, hanem valami egészen mást, arra lejjebb…

A kérdés az utóbbi másfél hétben, az „utca emberének” megnyilatkozásaival kapcsolatban, jóval többször fogalmazódik meg bennem, mint korábban. Pedig máskor sem fogadtam kevesebb kétellyel, az információkat és a megértés igénye is megmaradt bennem.

Mégis, miért kezdeményeznek, gyakran provokálnak egyesek vitát és mondanak kategorikus véleményt nagy hévvel, végletes indulatokkal másoknak, akiknek korábban legfeljebb köszöntek, vagy talán még figyelemre sem méltatták?

Keresi helyét a magyar. Az életben, a szavazófülkében egyaránt. Félmillió választópolgár az utolsó pillanatban döntött, s tette balra a keresztet. Vívmánya-e a demokráciának, hogy tétova emberek százezrei döntik el egy nemzet sorsát?

- mármint a József Attila Emlékházba, Pesten. Persze, ha be akarnak lépni.

Szerintem a nagy részük, azt sem tudja, ki vagy mi volt Ő. Nekem olyan, mint egy alkonyi fényben szikrázó, aranyszínben ragyogó, messze futó sínpár. Egy tiszta, egyenes gondolat, ami a végtelenbe visz, a valóság fölé emel, józanul a fájdalomtól.

Ez hiányzik a kerületi srácoknak is. Nekik sem jut más, mint haldokló anya, vérvörös vas-valóság, nyomor, háttér, és hideg. Pedig ők is angyalok. Mégha éppen nem születtek költőzseninek, akkor is.