Imádom ezt az évről évre beköszöntő időszakot! Amikor lekerülnek a nagykabátok, a hosszú gatyák szára megrövidül. A hidegtől csenevész "ágak" megnőnek egy-egy "bimbó" láttán, és már nem a horizontot figyeljük a jobb idő reményében, hanem valami egészen mást, arra lejjebb…

Nem tudom, kedves nőtársaim, hogy ti hogyan vagytok ezzel, de én ilyenkor imádok sétálni. Szinte kémnőnek érzem magam, mikor észrevétlenül egy nagyobb csapat "bika" nyomába szegődöm. Képes vagyok hosszú percekig követni őket, miközben hosszasan elemezgetem, amit látok. A marhavásár hangulatot fokozza, ha többen vagyunk mi, a gyengébbik nem képviselői. Licitálunk a jobb popó és formásabb vádli tulajdonosára, nagyokat röhögünk, ha egy óvatlan mozdulattól felcsusszanó pulcsi alatt alföldi, esetleg "hollandus" domborzati viszonyok uralkodnak a dombság helyett. Ilyenkor mentve, ami menthető, kiprovokáljuk a megfordulást, a "Kékes" reményében. Általában bejön...

Ettől aztán tényleg sokat gyengül a "nem"-ünk, nem beszélve a férfiak tekintete által kiváltott hatásokról, amitől egyrészt "kibimbózunk", másrészt "zöldágra vergődünk", amennyiben lehetséges. (Mellesleg miért ne lenne az?!) Vad hajszába kezdünk a szerelemért, fajfenntartási és fészekrakási ösztönök törnek ránk, amik miatt képesek vagyunk a még tavaly ősszel "letört ágakat felszedegetni". Aztán "új hajtás" reményében meleg, nedves helyekre dugni őket.

Egy a lényeg: ilyenkor nem a szemkontaktusra törekszünk. (Egyrészt, mert elővillannak sokkal izgalmasabb látnivalók, másrészt sértő, ha a másik fél nem méltányolja a "kirakatunkat".) Ez kizárólag a célunk rejtegetésének köszönhető, mivel a szem a lélek tükre, a dekoltázs nagysága és a szoknya hossza pedig a vágyaké... Azaz: ÉLJEN A TAVASZ! Mert dagad a ...)

Szedira