Fekszem és hallgatom a csendet. A kampányok csendjét. Nézem a bal, aztán a jobb lábamat, majd megint a balt, és így tovább. Választanom kéne, hogy melyikkel lépjek le az ágyról, hogy talpra állhassak végre. Mellesleg megmoshatná őket valaki, mert a sok használattól az egyik jobban bűzlik mint a másik.

Ha jól emlékszem, 12 éve ébredtem a kómából. Azóta négyévente kontrollra járok, és olyankor mindenki meg akar gyógyítani. Szerintük egyáltalán nem mindegy, hogy melyik lábamnak szavazom meg a bizalmat, hogy segítsen talpra állni. Persze az egyik ezt javasolja, a másik meg amazt. szerintem meg tökmindegy. Így is, úgyis szédülök majd. (Lehet, szét is dűlök!) Azt viszont tudom, hogy ki van a tudatom a hülye vizsgálatokkal, elemzésekkel. Mintha rá tudnának jönni, hogy fogok dönteni!

Elegem van a lihegésből, a nyáladzásból és ígérgetésből, amit mellesleg az én pénzemből finanszíroznak már hónapok óta. Kicsit messzire mentek. A minap már hallottam, hogy a szélső végtagjaim - lsd. karok - bevetését is fontolgatják. Csak nem képzelik, hogy majom módjára ráfanyalodok erre?! Kiröhögnének a szomszédok. Sőt! Be sem engednének a kapun!

Fel kéne állni! Nem akarok paraszt lenni, hitbuzgó nacionalista, tökös munkás, fűszínű vagy pöcsszagú (az van középen?), sem madár, sem narancs, sem szegfű. Pedig ez mind én vagyok. Így együtt. Én csak a saját lábamra szeretnék állni. Anélkül, hogy szédülnék. Miért félek, hogy észrevétlenül megint kilopják valamelyik szervemet?

Hűha, ez az altatóorvos…!

- Dokikám, kérem, csak az AGYAMAT hagyják meg, és a SZÍVEMET is ha lehet… Máris nem érzem a testem…

szedira