Naponta többször is nyomkodunk. Észre sem vesszük, hogy milyen fontos cselekvés ez az életünkben. Csupán akkor tudatosul bennünk, amikor félrenyomunk valahol, valamit. Az esetek többségében egy újabb nyomással megoldhatjuk a problémát, de ha ez egy országgyűlés alkalmával történik, akkor mélyen a pénztárcánkba kell nyúlnunk.

Amelyben közelebbről ismerkedünk a várossal. Az utazás fáradalmainak kipihenése után nyakunkba vettük Queensbury-t, s bekóboroltuk a lakótelepektől a történelmi belvárosig. Megcsodáltuk a várat, megnéztük a múzeumokat és a barátnőmnek köszönhetően az üzleteket is. Megpróbáltunk szóba elegyedni a helyiekkel, kisebb-nagyobb sikerrel. Egy szó, mint száz: otthon érezzük magunkat. Sőt, néha az az érzésem, mintha Veszprémben lennék.

Ilyen a mi történelmünk. Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormányt vezető miniszterelnököt relatív rövid működést követően – „méltányosságból” golyó által – kivégezték. Az is a mi történelmünk, hogy például Deák, Széchenyi, Kossuth azóta – ha váltakozva is de – mindig előtérben volt, az őket vezető, irányító Lajosról azonban nem sokat tudtak/tudnak az átlagemberek. Na ezen kéne változtatni.

Fontos ember lettem. Napokban a miniszterelnök, majd a legnagyobb ellenzéki párt, most pedig a polgármester kíváncsi a véleményemre. Ők azt mondják, kommunikálnak velem, én úgy vélem, az ötleteimet akarják, illetve a kibeszéltetve lenyugtatni, mint egy jó pszichiáter a betegét. De mindezek ellenére én tényleg azt gondolom, fontos ember vagyok – legalábbis így négyévente.