Fontos ember lettem. Napokban a miniszterelnök, majd a legnagyobb ellenzéki párt, most pedig a polgármester kíváncsi a véleményemre. Ők azt mondják, kommunikálnak velem, én úgy vélem, az ötleteimet akarják, illetve a kibeszéltetve lenyugtatni, mint egy jó pszichiáter a betegét. De mindezek ellenére én tényleg azt gondolom, fontos ember vagyok – legalábbis így négyévente.

Beszélgetni – jó. Jó, mert amíg beszélünk, addig nem harcolunk és figyelünk egymásra, a másik gondolataira, feszültséget oldunk, felszabadítjuk önmagunkat. Vitatkozni – még jobb. Még jobb, mert ütköztetjük véleményeinket, aminek a végén a környezetünk, önmagunk új szemszögből ismerhetjük meg az adott szituációt. A beszélgetés, a vita feltételezi a másik tiszteletét, a békés megoldást és egymás megismerését. Erre találták ki a törzsi tanácsot, az öregek testületét, a népgyűléseket, a tanácsadói „tímeket”, szerkesztőségi „mítingeket”, a kocsmai összejöveteleket, tanszéki értekezleteket…

Régen beszélgettek, ma kommunikálnak. Jobban hangzik, komolyabbnak tűnik. Mindenki kommunikál: a színházi sajtóreferens, a miniszterelnöki szóvivő, a reklámszakember, az autószerelő, a tanár. Nem a kommunikáció, mint elnevezés zavar, hanem az, amit ezen címszó alatt művelnek. A kommunikátor csak a maga véleményére kíváncsi, és a visszajelzésekből is csak a velük egyetértőket hallja meg. A többi, a másként gondolkodó ellenség, támadó, rosszakaró, politikai provokátor, népellenség.

A kör bezárult. A jelen politikai helyzet nagyágyúinak valamelyikével egyet kell értenünk, mert ha nem, akkor gyanús vagy veszélyes személyek leszünk. Amíg egyetértünk, beleszólunk a közéleti kommunikációba, ha nem, akkor beszólunk. Ezért mondom, a kommunikációból elegem van, köszönöm, nem kérek belőle.

Szívesen leülök bárkivel beszélgetni, vitatkozni, szívesen elmondom az ötleteimet. De elvárom a tiszteletet, és a kritika fogadását.

Ezért azt mondom, így a választások közeledtével – Hölgyeim, uraim, beszélgessenek egymással, velünk sokat – és ne kommunikáljanak!

pethő imre