Televízió, számítógép, mozi, óriásplakát – hagyományos és újkeletű médiumok, amelyek körülvesznek, befolyásolnak, elborítanak bennünket, életünk egyre meghatározóbb elemei. A közös pont a vizualitás, a látásunkra gyakorolt (gyakran lehengerlőnek tűnő) hatás.

Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Gyönyörűen, bár szándékolatlanul fejezi ki ez a frázis azt, amit a bölcsészember kommunikációs tanulmányai alatt sajátít el, hogy a bennünket érő információk mintegy hetven százaléka látásunkon keresztül jut el hozzánk. A kisgyermeknek, amíg látása még nem fejlődik ki rendesen, az így kieső információkat kell pótolnia azáltal, hogy közelebbről is „szemügyre veszi” (mily gyönyörű képzavar) a dolgokat: megtapintja, megízleli azokat.

Gyakorló tanár lévén nem tudom nem ebből a szerepből szemlélni a vizualitás és a vizuális kultúra egyre nagyobb jelentőséggel bíró kérdéskörét. A hagyományos tanítási-tanulási módszerek alapvetően a verbalitásra, a szóbeliségre épülnek. Éppen ebből fakad az a probléma, hogy a fiatalabb generációk (a jelenlegi és jövőbeli iskolások) esetében meg kell küzdenünk azzal a gáttal, amit életükben a vizualitás elsöprő fölénye jelent.

Sokat panaszkodunk mi, olvasók, az olvasás háttérbe szorulása miatt. A két jelenség mindenképpen összefügg egymással, hiszen azt látjuk, hogy azokat az ingereket, élményeket, amelyeket korábban az olvasás jelentett, manapság más formában, filmeken, képregényeken, reklámokon keresztül élik át csemetéink (és persze mi magunk is). A funkcionális analfabétizmus legfőbb oka, hogy az ember egész jól el tud lenni anélkül is, hogy igazán képes lenne az értelmező olvasásra – legfeljebb nem néz feliratos filmeket.

A képi ingerek felértékelődése önmagában még nem lenne feltétlenül negatív folyamat. Az, hogy az irodalom szerepét a képi megjelenítésen alapuló művészetek vehetik át, lehangoló lehet egy magyartanár számára, de nem jelzi a közeledő apokalipszist. A probléma ennél sokkal rafináltabb.

A gond ugyanis a képi ingerek gondolkodás és válogatás nélküli befogadásával van. A hagyományos vizuális jelképrendszerek esélytelenek a lebutított, „befogadóbarát” megjelenítéssel szemben. A sokat emlegetett „vizuális kultúra” jelenleg inkább még csak szlogen, nincs valódi tartalma. Éppen azért részesítjük előnyben a képi befogadást, mert így kevésbé vagyunk kreativitásra, gondolkodásra kényszerítve.

A küzdelem persze nem újkeletű, hiszen az irodalomban is megtesszük a „szépirodalom” és a „ponyva” szembeállítását – éppen hasonló érvrendszerre alapozva. Egyértelmű megoldás persze ebben az esetben sincs, de az irányvonal eléggé egyértelmű: használnunk kell a vizualitást, a képiséget be kell emelnünk eszközrendszerünkbe, vagyis a kor igényei szerint kell átalakulnunk, különben óhatatlanul avíttá válunk utódaink szemében. A feladat az, hogy megteremtsük a jelen vizuális kultúráját, mielőtt elnyel bennünket a vizuális káosz világa.