Annak idején, az egyetem után – az elhelyezkedés során – sokat gondolkoztam, milyen legyen a tuti önéletrajz. Az életem átírni nem lehetett, a szabadidő eltöltésénél viszont alig tudtam választani, így itt született meg a nyerő megoldás. Hobbi: passzív kézilabda és SZÜRET!

Boldog-boldogtalanhoz benyújtottam az önéletrajzot (sok helyre csak gyakorlatképpen) és ahova behívtak, ott a fentebb említett pontra mindig rákérdeztek az interjún. A passzív kézilabdáról máshol és máskor már értekeztem (és még fogok is), a szüretről azonban csak egyszer, hát itt az ideje.

Szeretek szüretelni, de nem csak azért, mert az agyával dolgozó értelmiséginek jólesik a szabadban végzett fizikai munka, nem csak azért, mert az évente – általában egyszer, csak ezért – találkozók közössége garancia a jó hangulathoz, szórakozáshoz, nem csak azért, mert ilyenkor különösen jókat lehet enni és inni, hanem mert a szüretben van valami sokkal mélyebb ösztönös hajtóerő is.

A férfi tudatalattijába bele van égetve az önálló alkotás, a teremtés vágya. Ezért akarunk egyedül házat építeni, műhelyt összeszerelni, szekrényt összerakni, vagy a gyereknek homokvárat készíteni. Ezen a környéken különösen népszerű (bár már sajnos inkább csak az öregek körében) végtermék a BOR.

Sokáig kerestem a választ, miért tukmálják egy-egy szőlőhegyen a szomszédra, ismerősre, vagy az éppen arra járó turistára „guggolós” boraikat a – szőlővel többségében szabadidőben foglalkozó – gazdák, miközben ők maguk is nagyon jól tudják, hogy a hébérből kispriccelt nedű tömegével rendelkezik hibával. A válasz mégis egyszerű, ugyanaz az elem dolgozik, mint amikor házunkkal, autónkkal, vagy valami otthoni „barkácsolmánnyal” dicsekedünk: én csináltam, az én munkám eredménye (vagy abból vettem).

Ha valaki egy ilyen kóstoláskor azt hallja a gazdától, hogy „én metszettem, én kapáltam...”, bizony elnyomja az ízlelőbimbókból induló tiltakozást, visszafogja az arcon spontán megjelenő grimaszokat, és az elismerés jeleként legalább szótlanul bólogat. Mert tiszteli azt a munkát, időt, energiát, türelmet, lemondást, amit a gazda abba fektetett, hogy ezt a mondatot kimondhassa, miközben büszke kíváncsisággal figyeli minden reakciónkat.

Ha szüretelek, ennek a teremtési-alkotási folyamatnak egy kicsit én is részese vagyok, ha akarnám, elmondhatnám: „én szedtem, daráltam, préseltem (egy részét)”. Innen persze már csak egy lépés, hogy azok a borok, amelyek születésénél jelen voltam, automatikusan jobban ízlenek, és ennek csak egyik oka, hogy mennyiségileg ezeket fogyasztom leginkább.

A hobbijáról mindenki szeret és tud is beszélni. A szüret ezért is ideális, mert egyben egy célt is megfogalmazhat hozzá az ember. „Azt akarom, hogy egyszer majd én is mondhassam, egy kisebb Balaton-felvidéki szőlő tulajdonosaként, a pincém előtti lugasban, hébérrel a vállamon, borommal kínálgatva barátaimat: én metszettem, én kapáltam.”